A "gender ideológia" kifejezés az ideológiát veszi célba, de nem tagadja, hogy létezik a gender tudomány tudományként (alapjában a születéskori biológiai, a társadalmi és a pszichológiai nemek összeütközésének szerteágazó problémakörével). Aki többek között a gender tudomány "keresztényellenessége", nota bene "magyarellenessége" miatt gyakorlatilag betiltja a tudomány művelését és oktatását, az vagy beteg, vagy sötét tahó, és/vagy az éppen most nemzeti kollektivista Orbán Viktor. Ideológiának ezzel szemben azt nevezzük, ami a tudományos kérdéseket egy bizonyos (általában radikális) eredménnyel megoldottnak tekinti és ezekre az eredményekre megkonstruálandó valóságot húz fel. (Ugyanilyen ideológikus szerkezetet követ a klímapánik is, jóllehet a tudományos kiforrottsága nagyobb, mint a gender studies-é.) Sajna ilyen típusú ideológusokból is van elég.

Mármost a bevezető (captatio benevolentiae) után mit kezdjünk ezekkel a jelenségekkel? A kanadai (transzgender, azaz nemváltó) Jessica Yaniv pert indított, amiért egy nőknek fenntartott kozmetikai szalonban nem vállalták férfi nemiszerve intimgyantázását. Az amerikai Rachel MacKinnon nem hajlandó szabályozni a hormonszintjét és ragaszkodik hozzá, hogy női mezőnyben indulhasson a kerékpárversenyeken. Egy nőként még nem élt, így a nők helyzetéből és nehézségeiből még nem sokat tapasztalt, frissen előbújt 19 éves transz nő akar egy párt nőjogi tisztviselője lenni (ahogy az angol Munkáspártban Lily Madigan révén nemrég megtörtént). Aztán a kizárólag gendersemleges vécék stb. Őszinte -- számomra -- emberi tragédiák (nekik akár a bátor felszabadulásuk) keverednek egyszerű nyerészkedéssel, opportunizmussal, perverzióval -- és a jó öreg hülyeséggel.

Gyakorlati problémák tömkelege mellett nem eltéveszethető kulturális, nyelvi konfliktusok keletkeznek szép számmal. Súlyos kérdés, hogy az emberek legfeljebb tized ezrelékeire jellemző nemi identitási zavarok és megoldási útjaik elég okot adnak-e arra, hogy lemondjunk normákról, kulturális örökségről, radikálisan szankcionáljunk a túlnyomó többség számára az identitásuk részét jelentő alapvető szavakat ("anya", "nő", általában a nyelvhasználat) és gyakorlatokat (születési és külső nemi jegyek alapján való tájékozódás a más emberekkel való kapcsolatokban, fairness a férfi-női versenyben stb.). Leegyszerűsítve, meddig engedhető az apró kisebbségek elvárásainak érvényesítése az órási többségek szokásainak kárára. Egy kicsit másképp (a tolerancia helyett a szabadságot állítva élére): egy politikai közösségben fenntartható szabadság szerkezete megengedi-e azt, hogy a mikroszkopikus, de radikális kisebbségek tagjai egyenlő szabadságot élvezzenek a többség tagjaival?

Ahhoz, hogy a tolerancia és az egyenlő szabadság kérdéseit e poszt erejéig megválaszolhassuk, érdemes látni: minden toleranciamantra alapvető problémája, hogy ha kiütjük a (meglehet, gyakran egyenlőtlenségeket és egyensúlytalanságokat rejtő) öröklött normákat, tud-e önmagában a tolerancia programja olyan kultúrát teremteni, ami legalább hasonlóan robusztus, konszenzusos és működőképes, mint a leváltott "egyenlőtlenségi" gyakorlat. Többet nyerünk-e, mint amit vesztünk azzal, hogy mikroszkopikus kisebbségek (az egyszerűség kedvéért tegyük fel akceptálható) elvárásait a beszédmódot, az intézmények működését stb. illetően a teljes politikai közösségek számára is normává tesszük, egyúttal szükségképpen kiemelve azokat a privát szférából, ami minden feltörekvő kisebbség célja? Ha nem nyerünk többet, hol húzódnak hát a legitim kisebbségi elvárások határa?

A kérdés nem az, hogy mindenki szabadon teheti, ami másnak nem árt, mert az "ártás" határai (azaz per definitonem a nyilvánosság) váltak az utóbbi időben olyan tággá, amely megakadályozza, hogy a többség úgy éljen a saját normáival, kifejezéseivel, szokásaival, ahogy neki tetszik és szerinte nem árt. Valójában az ártás és a károkozás határait is -- ezzel a magánszféra nyilvánossá való átpolitizálását, ami az érdekük -- azok a kisebbségek definiáljak, amelyek el akarják érni a kisebbségi gyakorlataik legitimálását (a nyilvánosságban). Úgy kötődik össze a nyelvpolitikai, elismerési és a kulturális harcuk egyetlen elismerési programban, hogy bármelyikben megálljt parancsolni nekik a felfogásuk szerint önmagában diszkriminációt jelent (ami praktikusan igaz is, hiszen az elismerés komplexitása igényli mind az említett terek bevételét). Ily módon a többség csak úgy lehet toleráns, ha feladja az adott kérdés nyilvánosságbeli reprezentációjában (beszédben, értékrendben, gyakorlatban) a saját normáit.

A tolerancia, a szabadság és az elismerés tehát radikálisan eltérő gyakorlatokra is utalhat a társadalmi kooperációban. Minél apróbb egy kisebbség és/vagy minél radikálisabb (a többség számára idegenebb) programmal lép fel, annál inkább az elismerés válik a hármasság vezérgondolatává és céljává és annál jobban sérül mindenki azonos szabadsága és a tolerancia lehetősége (tolerancián értve, hogy a saját értékrendem és gyakorlatom változtatása nélkül tudok helyet adni mások önképének -- a radikális elismerés programja a kisebbségek oldalán azonban a saját gyakorlataim megváltoztatására kényszerít). A konfúzió mögött a károkozás egyre tágabb defininíciója áll, amennyiben már nemcsak az a kár, amit tevőlegesen követek el másokkal szemben, nemcsak az, amit egy semleges szabályok közötti verseny okozhat a gyengébbnek, hanem az is, amit ő -- a sérelmet szenvedő -- hisz/mond, hogy kárt jelent neki (praktikusan bármilyen: testi, lelki, igazolható, igazolhatatlan vagy privát tekintetben, ti. a két utóbbi nem ugyanaz).

Az elismerés és a szabadság elméleteinek újabb körét kéne megírnunk, hogy ne a nyilvános (utcai, FB-, stb.) agressziónak kelljen eldöntenie, hogy Rachel MacKinnon indulhasson-e női futamban, amíg nem sikerült még teljesen lecserélnie a férfi hormonállományát (és kvázi a sérelmi politikája felülírhatja az "egykori" biológiai nemének maradványaiból következő előnyeit).

Végül hozzáteszem, ez egy nagyon liberális (ha nem is progresszivista), nagyon empatizáló bejegyzés volt. Egy "rendes" konzervatív -- amiben nem a nyugat-európai konzervatív párti tagság az irányadó, mert ezekben már nem sok maradt a konzervatizmusból -- legalábbis azt írta volna, hogy a hagyományaim, az identitásom, az értékrendem, a sok embert felölelő kultúrám megvédéséhez képest a radikális (itt a szélsőjobbos nem felejtené el az "aberrált, nyerészkedő, beteg" jező alkalmazását sem) kisebbségek aktuális önmeghatározása és az ebből fakadó problémák maradjanak csak az ő problémáik, mert messze nem érnek annyit a közhasznosság szempontjából, mint amennyit rombol csak a megvitatásuk is (nemhogy az elismerésük). A közhasznosság és a szabadság (vagy elismerés) között pedig nem mindig és nem automatikusan az utóbbié a döntő szó. A másik oldalról: lehetnek mindenkinek titkos vágyai és "bűnei", de az ember attól ember, hogy nem akarja minden ötletét és vágyálmát normává tenni önmaga, pláne mások számára. A teljes vágykiélés a konzervatívok szerint -- többségi elvárások ide vagy oda, a társadalmi koordináció lehetősége emide vagy amoda -- éppenséggel az ember voltunk kudarca, mert olyan fakultásunkat -- az ösztöneinket és a vágyainkat -- avatja győztessé, amely leginkább tesz az állatokhoz hasonatossá.