Most láttam a mellékelt képet a FB-on, hadd fűzzek egy-két megjegyezést a nyilvánvalóan progresszivista karikaturista-grafikus kirajzolódó gondolkodásmódjához, miszerint a hype-olt gyerekmentés és a kegyetlen migránsellenesség nem férnek össze egymással. De, összeférnek.
Sok oka van ennek. Jószerivel bárkit megkérdezhetünk, egyetértés lesz abban, hogy a barlangban rekedt gyerekeket, akiket a hírek szerint egy meggondolatlan felnőtt vitt be a helyre, ki kell menteni. Ezek szerint -- mivel a másik oldalon is gyerekek szerepelnek (a felnőttek mellett) -- nem önmagában az a tény helyez nagyobb konszenzust a gyerekmentés, mint a migránsmentés mellé, hogy az egyik helyen gyerekekről van szó, a másikon meg nem. Sőt nem is amiatt szimpatizál szinte mindenki az ügyükkel (szemben a másik üggyel), hogy a thai csoport csoport nem migráns, mert akármilyen színű és eredetű csoport szorult volna be akár Magyarországon is egy barlangba, csaknem azonos lenne a konszenzus a kimentésük mellett, miközben a hazai többség ellene lett volna annak, hogy -- ha tegyük fel migránsok lettek volna -- egyáltalán ide jönnek. De ha már itt vannak, nyilvánvalóan ki kell menteni őket egy életveszélyes helyzetből.
A különbséget a thai gyerekek és a líbiai gyerekek "kezelése" között -- olyan apróságok, mint a média tálalása, a dolgok hírértéke, a migrációt segítő szervezetek változó megítélése, az emberkereskedők szerepe, a saját otthon elhagyásának külső szemmel való megítélése mellett -- az okozza, hogy a dolog kimenetele nem befolyásolja -- konkrétan, nem fenyegeti -- az adott (nyugati) közvélemény önképét és a (most pl. a thai ügyben egységes) véleményközösség saját jövőjét. Szemben a líbiai gyerekekkel (akik itt egy metaforája a konfliktuskeltő idegennek). Thai ügyben szabadon lehet együttérezni és szimpatizálni, líbiai ügyben nem. Ez utóbbiban az együttérzés forrása, az emberi egzisztencia stabilitása, szembekerül az együttérzés tárgyával, a másik gyerekkel.
Mármost ez nem olyan rettentő nagy felfedezés (habár a rajzoló, úgy látszik, tudott ennek ellenére is elég demagóg lenni), de én itt meg szeretném támogatni azzal, hogy ez egy abszolút elfogadható, sőt igazolható vélemény is, nem olyasmi, amit szégyelleni kell. Az emberi segítőkészség strukturálisan (se logikailag, se pszichikailag stb.) nem kerülhet szembe az emberi önfenntartás igényével, ezért (is) a másik orcáról szóló jézusi intés (Mt 5:39) mindig nagy fejtörést okozott a keresztényeknek, pontosabban rámutatott az emberi és az isteni megértés (a bennünk élő emberi és az isteni természet, de legalapvetőbben az időhorizontok, vö. kb. "egy véges életem van szemben Veled, Atyám, habár tudom, hogy Benned örök életem lesz, de mégis") radikális konfliktusára. E probléma része az "európai" kultúra védelmének kérdése: miszerint képesek vagyunk-e megvédeni azt, ami a lényegünket adja, ha a kultúrát közben az újonnan érkezők részéről kihívások érik (ill. a mai bizonytalanságaink közepette magunk se tudjuk, mit tartsunk benne irányadó értéknek).
Logikailag is (nemcsak történelmileg) téves ítélet, hogy az európai életforma lényege a nyitottság, a tolerancia és az emberbarátság. Nem: az életformánk lényege -- ha egyáltalán lehet itt lényegről beszélni -- a mindezeket az említett dolgokat lehetővé tévő és fenntarthatóan biztosító kultúra, amely évszázadok-évezredek nehéz munkájával alakult így és sosem tekinthető kimeríthetetlennek vagy menlevélnek minden más kultúra képviselője számára. Ezért ha láthatóan nem vagyunk elég erősek integrálni, akkor nem szabad nyakló nélkül tovább próbálkozni... (Ennek most semmi köze ahhoz, hogy ennek örvén egyes státusférfiak mit nem átallnak elkövetni a saját népük ellen, mert ez tényleg az európai kultúra ellen van -- noha rendszeresen előfordul benne.)
Röviden, az emberbarátságnak többféle -- ösztönös, kulturális és erkölcsi -- korlátai vannak: kötelező korlátai. Az európai kultúrállamok jobban tennék, ha meg tudnák és meg tudták volna előzni, hogy a helyzet idáig fajuljon a Mediterráneumban, amely szorosan európai érdekkör (erre megint most kezdünk rájönni), vagy ezen túl (bár ez nem közvetlen felelősségünk). De az, hogy nem tudták, nem teszi kötelességükké a határtalan és parttalan emberbarátságot (=befogadást). Tudjuk, hogy a progresszivista mérce az állandó lelkifurdalás kompenzálásán alapul, de ez legyen a progresszivisták problémája. Ne súlyosbítsuk vele az amúgy sem problémamentes jelenünket.
For dummies: szeressünk-e vízbe fúlni látni gyerekeket? De akár felnőtteket? Nem, ne szeressünk. Nem is szeretünk. Tragikus a helyzet? Az. Ettől elválaszthatatlan az a kérdés, hogy milyen szülőnek gondoljuk azt, aki a gyereke halálában így vétkessé válik. De mivel kivált visszás lenne osztani a morális tanácsokat ebben az ügyben, csak ennyit: ha nem ítélnénk meg ez alapján a lélekvesztőkbe beszálló felnőtteket, vajon mi maradna az emberi felelősségről alkotott egyetemes képünkből? Minden a mások hibája? Európáé, az emberkereskedőké, a haduraké? Semmi a menekülőké/migránsoké?