Nem reménykedem benne, hogy a legnagyobb nacionalista hangadóink -- valójában konspirátorok a magyar nép kifosztásában -- ismernék a magyar történelmet, mert akkor néha reflektálnának arra, hogy 1790-ből visszanézve érdemes lett volna-e 1640-ben megragadni; 1840-ből visszanézve kár-e, hogy nem maradtunk meg 1705-nél, 1890-ben 1810-nél és 1990-ben 1920 körül, és hogy bár mindegyik említett időpont eltérő állapotban találta az országot, elmondhatnák, tényleg igaz-e, hogy összeköti őket valamiféle igaz magyar lényeg, amelyhez képest a mai "hazaárulók" valami gyökeresen mást akarnak.
A kérdésem: ki a fene hiheti komolyan, hogy ennek, az egész politikai aljasságuk tengelyében lévő népbutításnak bármiféle valós értelmet lehet adni 2018-ban (vagy lehetett volna bármikor a múltban). A "homogén" "keresztény" nemzet iránti (ceterum censeo, hazug) vágyakozás, amely ráadásul a szuverenitással és már-már az autarkiával való örömködéssel párosul, azt feltételezi, hogy a nemzetnek van valamiféle lényege, amelyben megágyazhatunk a jövőnknek; amely kivetíthető, és úgy marad, miközben a világ népei folyamatos változásban vannak. Ez nem konzervativizmus, ez hülyeség. Ebbe a hülyeségbe fér bele a rezsim szolgái -- tegnap éppen a szegény főbíró asszony -- ajkán már jószerivel naponta felharsanó hazaárulózás, a legócskább nyilas idők emlékezetére.
II. Erzsébet végigvezette (mert hát sokat köszönhetnek neki a britek) az Egyesült Királyságot egy birodalom elvesztése feletti bánaton -- történt ez, amikor még a II. világháborút se heverte ki a nemzet --, a jóléti társadalom felépülésén, majd erodálódásán, a királyi család szerepének teljes átalakulásán, a multikulturalizmus felé való nyitáson, végül pedig a vele való szimbiózis kiépítésén, amellyel radikális egyértelműséggel találkozhatott a közvélemény a legutóbbi windsori esküvőn.
Konzervatívnak lenni annyit jelent, mint önmagunk maradni a változásban. Az elkerülhetetlent nem elkerülni próbálni, hanem háziasítani és felhasználni a magunk javára. Így éli túl a brit monarchia is az idők változását: hajlik, de nem törik. Megmarad-e mindig minden tradíciója birtokában? Persze, hogy nem. Inkább választott volna egy norvég herceglányt vagy egy hazai örökösnőt az unokamenyének a királynő, ha tehette volna? Gyanítom, igen. De nem tette, mert bölcs és a nemzete javát akarja. Ki az a sült bolond, aki azt remélheti ma, hogy a világ tekintettel lesz nemhogy a magyarok, de a britek ezeréves, vagy csak a kétszáz éves tradícióira -- ez az idő már régen elmúlt és ehhez, amíg volt ilyesmire remény, egy világbirodalmat kellett felmutatni. Más kérdés, hogy maga a világbirodalom is a múlt folyamatos tagadásán épült fel.... (Ami a magyaroknak az etnicista homogenitás mítosza, az a briteknek a monarchia ereje. A nemzetük e körül jött létre, ahogy a mienk az esszencialista önképen. ezért a monarchia változását a magyar nemzeti önkép változásához kell mérnünk -- az utóbbi sajnálatos hátrányára. Az esszencializmus -- a tradíciók autentikus ápolásával szemben -- rossz dolog, mert változtathatatlan, ellene fordítható bárminek, ezért kizárhat bármit a nemzeti önképből, ráadásul önkényesen értelmezhető, általában éppen a hatalmon lévők szája íze szerint.)
Az esszencializmussal (a homogén nemzeti lényeg politikai doktrínájával) nem az a baj, hogy ne lennénk homogénebb nemzet, mint sok -- talán a legtöbb -- másik, hanem hogy ezt mitikussá növesztve egyrészt összefüggést teremtünk vele a történelmünk korszakai között, amely száz évvel ezelőttig világosan nem a nemzeti homogenitásról szólt, másrészt a parttalan-mitikus volta ellenére teljesen üres, konvertálhatatlan, terméketlen tudást reciklikálunk a magyarok között, amely potenciálisan kizár bármit, ami a nemzetkép termékeny átalakulásához vezethetne. Lehetne termékeny nacionalizmusra esély, de ez nem az. (Értelemszerűen ennek a kérdésnek semmi köze a migrációhoz. Az ország határainak és a nemzet és kultúrája összetételének megvédéséhez nem kell nemzeti esszencialistának lenni. Mellesleg e sorok írója hamarabb látta a migrációban a kulturális veszélyt: akkor, amikor a miniszterelnöknek Putyin még csak a terrorizmust adta a szájába. De az előbbiek szellemében nem is esszencialista módon kezeltem.)
Így semmiféle olyan produktív hagyományunk nincs, amely elég erős lenne ahhoz, hogy -- a britekhez foghatóan -- rákényszerítsük a világra (édes Istenem!), sőt, ami azt illeti, semmiféle olyan politikai-kulturális tradíciónk nincs, amit egyáltalán néven tudnánk nevezni, nemzeti egyetértés volna róla és termékeny identitást adna nekünk. Ami leghamarabb eszünkbe jut (éppen a homogenitás mítoszán túl), azok az alávetettségünk mérföldkövei -- tradíciónk az alávetettség és nyomában a (részint visszavetített és ezzel is hipertrofizált) függetlenségvágy. Egy mítosz (a homogén nemzeti lényeg) és egy vágy (a függetlenségé) uralkodik ott, ahol -- jobbára a polgári szabadságon felépülő -- reális cselekvési erőnek és hagyományainak kellene. Ami ez utóbbit illeti, a (nemzeti) függetlenség vágya mindig bedarálta a polgári alkotóerőt, így a személyes szabadságok potenciális rendjét, a függetlenségvágy mellett az egoizmus gyökerezett meg, ami éppen a polgári fejlődés hiányával: a bizalomhiánnyal, az atomizációval és a biztonságérzet hiányával függ össze. A politikai hagyományunkat nézve -- és ezért olyan terméketlen az egész -- mi nem "szabadságszerető" nemzet vagyunk, hanem függetlenségi etnicista, amely személyes egoizmusokkal párosul.
A magyarok legfőbb problémája, hogy alig létezünk reális pozitív hagyományban. Ezért beszélünk annyit ködös rébuszokban, mítoszokban, frusztrációkban, hazugságokban, sértettségben és általában a múltról, holott a hősi múltnak -- pontosabban múltunk töredéknyi büszke időszakának -- sincs már semmiféle megtermékenyítő ereje. Hagyománynak halott, csak politikai manipulációra jó. Nem az lenne ilyenkor egy felelős politikai osztály feladata, hogy reális alapokon létrehozza a nemzetet?
Hazaárulóznak azok, akik a hazát maguk fosztják ki, és ha megkérdezném őket, "mire legyünk büszkék, amire építve teremtő nemzetet kovácsolhatnók ebből a széteső népből", leginkább csak hallgatnának, mint az állott víz. Mert ócskaságuk van csak. A nyakló nélküli, szüntelen propaganda farvizén. A magyar nem törik. Nem is hajlik. A magyar mások életét éli, mindig az aktuális urai által neki szánt életet, mert nem képes a szabad, termékeny cselekvések összhangjára (akár a saját uralkodó rétegéből érkező nyomással szemben), ezért simul és egyénenként változó stratégiával ellenáll, de ezzel folyamatosan kényszerpályán mozog: mások életét éli, önmaga árnyaként él a saját országában. Ma éppen Orbán és a gengje kezéből veszi az életét. És semmit nem ismer el a maga kárából, amíg a soron következő válság fel nem ébreszti. De akkor a káráért mást tesz felelőssé, hiszen árnyként élt és él.
Ui.: Nem, nem egyszerű megtalálni, kiemelni és termékenyen használni a nemzetet egyedivé tévő hagyományt, tulajdonságokat, identitást, ismereteket. Ha egyszerű lenne, talán már rájuk akadtunk volna valamelyik bokorban. De ehhez komoly, felelős munkának kellene folynia a társadalomtudományokban és a politikában. Amitől egy világ választ el. Olyanok is vagyunk. Árnyak a saját országunkban.