A baloldali gondolkodás és a liberális politikai filozófiák alapvetése (az előbbieknek döntően társadalomelméleti formában és a rekonstrukcióikban), hogy az ember szabadnak születik és ennek megfelelő elvárásokat kell támasztania az őt körülvevő intézményrendszerrel szemben, miközben ez az intézményrendszer -- önmaga tanult viselkedése, a család, a munka, a piac, a társadalom, az állam, illetve ezek változó kombinációja -- folyamatosan az elképzelt vagy vágyott szabadságára tör. Következik ebből, hogy e (baloldali és liberális) koncepciók szerint az embert fel kell szabadítani -- sőt gyakran annak kell felszabadítania (pl. az államnak), amit az elnyomójának tart. (Ti. az állam lehet elnyomó és -- pl. a "proletárdiktatúra" formájában -- a felszabadításhoz vezető úton eszköz is.)
Ezzel szemben a realitás az, hogy az ember természetesen függőségbe születik -- az elképzelhető mindenféle értelemben -- és szabaddá válni csak irdatlan munka árán lehet esélye, ezt a munkát önmaga fejlesztésére, egzisztenciális és szellemi autonómiájának kiművelésére fordítva, ha fordítja. (Hacsak nem tenyerel bele az aspirációiba a proletárdiktatúra, mert akkor természetesen -- majdnem -- minden munkája egy csapásra értelmetlenné válik.) Ennek a munkának -- önfejlesztésnek -- a során azonban azt is megérti, hogy nem válhat függetlenné attól a változó közegtől, amelybe beleszületett (a liberális "negatív" szabadságnak nincs koherens értelme vagy átfogó referenciája, a mindenkori mérlege csaknem megvonhatatlan). A szabadságát akként tudja maximalizálni, hogy a születéssel kezdődő kötöttségekből kifejlesztve magát -- a helyzete megértésén és formálásán keresztül -- válik úrrá az élete egésze fölött.
A baloldali és a liberális felszabadítási tanok nyomán azt hihetnők, hogy a szabadság csak (objektivált) vágy és akarás kérdése, nota bene, valami, ami jár, noha már éppen elégszer kiderült, hogy vágy(ak) és akarás előbb állnak a hatalom szolgálatába, mint a szabadságéba. Ezzel szemben a hellén gondolkodást nagyon vékony középkori (patrisztikus és reneszánsz, esetleg késő skolasztikus) ereken keresztül a polgári liberalizmus és a klasszicizmus XVIII. század csúcsaival (skót felvilágosodás, polgári regény, Goethe, ex post facto Hegel) összekapcsoló Bildung- (kb. nevelődési) szemlélet volt képes egyedül a szabadságnak a reális közösségi-individualista, erkölcsi struktúráját megértenie és közvetítenie. Visszatérni ehhez azonban tömeges méretekben lehetetlen, mint ahogy maga sem volt soha tömeges élmény. (Kísérleteket ismerünk napjaink ún. neo-republikánus szerzőinek tollából.)
A mai szabadságunk, amely vágyakban és akarásban született, de közben nem tud szembenézni az ember tényleges függőségével -- államtól, személytelen mechanizmusoktól, technológiától --, illetve örömmel rendeli magát alá ezeknek akár a humánum és a humanitás (valamikor az antik és a keresztény erényekkel definiált) fogalmainak (előbb a tudományos haladás korlátozatlan igényével, majd a hasznosság szempontjaival, végül mára az általánosan "haladó" gondolkodás és a növekedési/fogyasztási szemlélet kombinációjával megvalósuló) korrumpálásával is, már régóta nem csak politikai probléma, hanem az ember instrumentalizálása (dehumanizálása) okán a civilizációs hanyatlás (agónia) maga. Mondanom sem kell, nehéz úgy politizálni, hogy az egyetlen dolog, amit védenünk lehet már, az a konkrét emberi élet. A minőséggel -- az önmagunkkal -- kapcsolatos elvárásainkat már régen feladtuk és behelyettesítettük -- ki-ki ízlése szerint -- az állami, a nemzeti, a piaci, a családi, a professzionalista, a biológiai, a technológiai "ember" szomorú vizes síkjaival, amelyeken a szabadság maximuma az a mozgásszabadság, amely a keveseknek megengedi a síkok közötti ugrálást, illetve konfliktus nem emberek, hanem valóságreprezentációk alá szubszumált objektumok -- és ahogy "haladunk", rövidesen már csak objektivációk -- között történik.