Magyarországot 1914-re legyőzte a nacionalizmus -- úgy is, mint nemzetiségi és úgy is mint magyar etnicizmus. Azóta Magyarország jobboldali a nacionalista értelmében: az volt a szocializmus évei alatt is és az ma is. Ezzel a mai 70-80%-os nemzeti (a szocializmusra is éhes radikálistól a polgári miliőig terjedő) tömeggel áll szemben a nagyvárosi progresszívok kb. 20%-is tábora, amely városokban koncentráltan élvén mozgékonyabb és adott esetben könnyebben szervez tüntetéseket is (bár éppen nem jellemző rá ez se). A progresszívok sajátos látásmódjából kireked a 70-80%, ami -- hogy mekkora hiba -- rendre megmutatkozik a választásokon. Utána átkozódás, gyász, majd kezdik újra elölről.
Mostanában a "le a vidékre" mozgalom éled fel ismét (volt már ilyen a '30-as, az '50-es és a '70-es években is), ami vélhetően úgy fog elhalni, ahogy az LMP hasonló felismerése 2014 után. A Budapestről szervezett pártok és az értelmiség "országjárása" (már a szó is olyan, mintha valami bédekkerből ollózták volna: Orbán sosem mondja, hogy járja az országot, ő az országban van, otthon mindenhol), aztán esténkénti -- nagy megkönnyebbüléssel való -- visszatérése a fővárosba, alapvető szemléleti hibáról árulkodik: arról, hogy bár Londont, Berlint és Brooklynt valójában közelebb érzik magukhoz, mint Kiskunfélegyházát, Rátótot és Csíket, mégis választást akarnak nyerni az utóbbi helyeken (is). De minek, könyörgöm? Miért akarnak?
Ha nem megy, nem megy. Unalmas ez a kritika közhelynek is, de attól még igaz. Más szóval, szerintem is jó lesz a tünti a hétvégén, de nemcsak az a kizárt, hogy távlati politikai haszna legyen, de ahogy olvasom a sajtót, az is, hogy megindítson valami komolyabban vehető önreflexiót.
A progresszívoknak tudomásul kellene venniük tehát, hogy vékony kisebbségben vannak, amit lehet hogy az illiberális politikai rendszer tovább súlyosbított az autokratikus módszereivel, de attól még a kisebbség eredendően is vékony. Először is ezzel az eredendőséggel kellene valamit kezdeniük, lásd feljebb. Másodszor biztos vagyok benne, hogyha eljutnak addig, hogy kezdjenek valamit vele, rájönnek majd, hogy a kiegyenlítettebb választási eredményekhez a modernizációs jobboldalon át vezet az útjuk, amelynek a perspektívája nemzeti, ha tetszik, széchenyista-antallista (picit csengeysta, ha valaki még emlékszik: "Európába, de mindannyian!"). Nem radikális, ideologikus, külsődleges, elitista, mert ez visszaüt, nem hoz fenntartható változást, qed. Szívszorító Bosszantó nézni, ahogy rögtön a választások harmadnapján a progresszív értelmiség visszatalált ugyanazokhoz a klisékhez, akaratokhoz, módszerekhez, amelyek vereséget szenvedtek és amivel csak azt éri el, hogy a saját 20%-án belül ismét legyőzze majd önmagát. (Nota bene, ami szavazati arányt elértek, annak vélhetően a nagyobbik része a fideszes korrupcióval szembeni protestszavazat volt, nem a saját érdemeik elismerése, tehát a tényleges kisebbségük még mellbevágóbb.)
Polgári jobboldaliként, akinek a politikai módszere -- a magam szűk eszközeivel -- a modernizációs nacionalizmus, pontosan tudom, ha én a Fidesztől akarnék elvenni szavazókat, akkor hozzájuk kell szólnom, ami viszont megbocsáthatatlan meg nem értésre talál annál a progresszív tábornál, amelynek az érdeke pedig a fentebb elmondottak miatt a középjobbosok támogatása lenne önnön programjuk -- nem pedig a fölvilágosító-lenéző progresszivista radikalizmus -- keresztülvitelében. (Történetileg szólva: nálunk azért különösen gyenge a progresszivizmus, mert nem sikerült előtte átmenni az átfogó nemzeti modernizáción. Erre a mai progresszívoknak az a válaszuk, hogy változatlanul megtakarítanák a nemzeti modernizációt a 20% nemzetközi jelszavainak érvényesülése érdekében.)
A progresszívok rendszerint nem látnak túl az orruk hegyénél. Azt hiszik egy társadalom átalakítása -- amit akarnak -- a végcélok és a normák mantrázásából áll és mindenki kinyírásából, aki nem alkalmazkodik azonnal ezekhez. Szerintük a társadalom ráolvasással vezethető, az emberek felvilágosíthatók és van tökéletes világ, ahova el kell vezetni őket, ha beledöglenek is. És miközben ezt hiszik, nem veszik észre, hogy az úton sikerül végleg legyilkolniuk -- önmagukat. Ám legyen. Nem azt mondom erre, hogy semmi jónak nem vagyok elrontója (ez túlzás lenne), de azt igen, hogy mindenkinek állampolgári joga hülyének lenni. (Ha közben rettentően okosnak is érzi magát.) A hülyeség ebben a kontextusban tehát priméren kétféle lehet: megrekedni az etnicizmusban egyfelől, radikálisan meghaladni akarni a nemzeti képességeket másfelől.
A valóságot komolyan kell venni, meg kell ismerni, el kell sajátítani a nyelvét -- ami nyilvánvalóan nem ennek a blognak a nyelve --, aztán nagyon óvatosan lehet elkezdeni hozzányúlni. És közben az egyik kezünkkel folyamatosan csapkodni kell a másikra, mert nem voltunk elég óvatosak. Ez a modernizációs nacionalizmus módszere. A tartalmi és gyakorlati kérdések csak ezt követik.
