Most, amikor az ország rombolása ún. jobboldali címkével zajlik, illetve nem egy exkomcsi újságíró, egykor daliás munkásőr, tisztességtelenségben megőszült ügynök vagy ifjú karrierista odáig megy, hogy a konzervativizmussal azonosítsa magát, talán nem felesleges sűrű határzárral elkeríteni magunkat a politikai manipulációnak ettől a szeletétől és szólni egy-két szót a pedigrénk védelmében.
Konzervatívnak lenni -- kézenfekvően -- azt jelenti, megőrizni valamit a valóságból. A konzervativizmus régóta létező, bevált, elismert életmódokat, gyakorlatot, választott értékeket véd az eróziótól és a pusztulástól -- olyan gyakorlatokat, amelyek az adott (konzervatív) ember sajátjai. Szeretném kérni az olvasót, barátkozzon ezzel a mondattal, mert benne van minden, ami tárgyunkat az etnicista, etatista, civilizálatlan, agresszív, beavatkozó, adott esetben merőben fiktív ideológiáktól -- egyáltalán bármilyen ideológiától -- megkülönbözteti. Egyfelől a konzervatív ember a régóta létező, az idő múlásával kitüntetett, bevált, tekintély övezte, intézményesült értékeket és gyakorlatokat védi, ezeket -- és nem a meghaladásukat -- tekinti az első reflexének. Másfelől ezek a gyakorlatok az őket védő sajátjai, nem másoké: a megőrzésüknek az adott individuum életének gazdagítása, értelemmel való felruházása, megkülönböztetése miatt van jelentősége; következésképp a védelmük még véletlenül sem jár mások életének átalakításával, elrendezésével, megtörésével. Ebből a két okból ellentmondás konzervatív kommunistáról beszélni (hiszen a kommunizmus sehol sem vált be és kivétel nélkül a mások életének "elrendezéséről" szól), alapvetően ugyanez miatt oximoron konzervatív szocialistáról beszélni -- vagy konzervatív nacionalistáról (amely egy fikció illetéktelen számonkérése mások életén).
A konzervatív az említett okok miatt csaknem kivétel nélkül individualista: (esetleges, nem kötelező, vagy változó hevületű) kereszténységében, hazaszeretetében és a családjában is. Ezeket a saját élete -- és nem valamiféle társadalmi program vagy politikai ideológia -- szempontjából tartja értékesnek, felelőssége tárgyának, érdekeltségének. A saját személye iránti felelősségét viszi beléjük.
A hazáját szerető konzervatívot undorítja a proli nacionalizmus és a tömeg kultusza akkor is, ha mélységes sajnálatára érti a szavukat. Jól tudja, hogy a patriotizmussal szemben a nacionalizmus különböző verzióit a tömeg manipulálására találta ki a kor, de amit XIX. századi önmaga emberbaráti lelkülettel, talán túlzott türelemmel és beletörődéssel fogadott, azt a XX. századtól a politikai bűnözők fegyvertárába valónak tartja -- ezért azt sem tekinti véletlennek, hogy a nacionalizmus az idők folyamán fogadott testvérévé vált a kleptokráciának és a politikai erőszaknak.
A konzervatív, ha keresztény, akkor bensőségesen és szégyellősen az, nem rajongóan; a hitét privát ügynek tartja, nem vallásnak, amely mint ilyen nem Bayer Zsolt tollára, Boross Péter ajkára és Balog Zoltán hivatali asztalára való. Isten látja lelkét, messzire elkerüli azt a templomot, ahol ilyenek állnak sorba áldozásért vagy úrvacsoráért, mert -- bár a kultusz közösségét, ezért az Isten közösségi tiszteletét fontosnak tartja -- nem dolga nyilvános bűnök templomban való látványos eltitkolásának tanúja lenni, a csőcselékkel és az erkölcsi alvilággal semmilyen fórumon egy levegőt szívni. Ezt a terhet csak az Úr tudja elviselni, akinek hálát ad ezért is.
A konzervatív ember önmaga maximumát adja a családjának, mert felelősséggel tartozik érte; önmagát a családjáért is műveli. A gyerekeit a példáján és nem a példája feletti szemhunyás alapján neveli. Akinek hűséget esküdött, azt a maga részének tekinti; akit a világra segített, azért ugyanolyan felelősséggel tartozik annak felnövekedéséig, mint önmagáért. A felelősséget a magáénak tartja, nem az államénak, és ugyanezért áll a szabad piac és a korlátozott demokrácia pártján is. (Talán érthető ebből, hogy a konzervatív nem is toleráns abban az értelemben, ahogy a progresszívok hirdetik magukról, de még úgy sem, ahogy egykor a klasszikus liberális felfogásban állt. A konzervativizmus mások hiteivel és értékrendjével -- well, delúzióival -- szemben többnyire érdektelen.)
Mindezek miatt ha egy konzervatívnak -- fordítsuk le az eddigieket egy konkrétumra -- a migrációról kell ítélkeznie, akkor egyszerre gondol a migránsokra viszolygással, ami a sikertelen kultúrák szerencsétlen szubjektumainak kijár, szánalommal, ami a szenvedő embernek jár, és örömmel, ami az esti teakor vár rá. Ezt a hármat teszi aztán rendbe úgy, hogy abból lehet bármi. A kapujának vaspánttal való megerősítése és a határon való tea- és takaróosztogatás is. De egyik döntéséhez sincs köze az állami, nacionalista, keretlegényi, nota bene a progresszív morálnak.
A konzervativizmus tehát a magunk által kidolgozott (nem odahazudott) erkölcsi kiválóság, az intézményes autoritás és az individualizmus bonyolult kevercse. Az olvasmányai Arisztotelésztől Esterházyig ívelnek, a nyilvánosság sok itt felsorolható magyar fórumának gondos elkerülésével. Röviden, a konzervativizmus nem a szolgák műfaja. Kár ezért a NER publikumának -- pusztán e pedigréje miatt -- megpróbálni magára applikálnia. A feladat nehezebb ennél, hovatovább inkompatibilis. (Jobboldalisággal nagyobb sikerrel próbálkozhatnának, ami tömegkultusz, de ez már egy másik cikk témája lehetne.)