Ha lenne hiteles, őszinte, végiggondolt politikai alternatívája a liberalizmusnak -- nem csak a mai kelet-európai Ersatz nácizmus, amelyben az állampolgárok 90%-ának hülyítése és verejtéke árán emelkedik ki 10%-nyi oligarcha, ezen belül 1%-nyi plutokrata --, az is hamar tönkremenne és megbukna a gyakorlatban. Ez nem azt jelenti, hogy a liberalizmus ne volna hosszan és alaposan bírálható, magam is megteszem visszatérően ezen a blogon, de ami sokkal fontosabb, megteszi ezt a világ, amikor a liberalizmus értékrendjét válságba küldi és a liberális demokráciák intézményrendszerét megkérdőjelezi a liberalizmus szülőföldjén, a Nyugaton. De ez mind nem számít. A liberalizmust az az alapképessége, hogy a piaccal és a jogállammal a középpontjában az elképzelhető összes társadalmi rendszer közül a legnagyobb hatékonysággal hozza létre és elégíti ki az emberi szükségleteket, minden válságból előbb-utóbb újra életre hívja és újrastabilizálja.

Az emberiség sok egyensúlyi rendszerrel próbálkozott a múltban, de a technológiai fejlődés és a népességrobbanás bizonyos szintje után -- nagyjából a XIX. századi első felében koncentrálódó klasszikus ipari forradalommal -- végleg eldőlt, hogy a leghatékonyabb társadalmak alapvetően liberálisok lesznek és maradnak. Ezen nem azt kell érteni, hogy a szabadságjogokat akkurátusan be fogják tartani mindenhol vagy mindenkinek azonosan szabad hozzájutása lesz a tőkekoncentráció platformjaihoz (a.k.a. piac), de azt igen, hogy az emberi szükségletek és erőforrások maximális piacosítása minden társadalom erejének alapfeltétele marad. Minél több -- potenciális! - szükséglet marad kielégítetlen és minél kevesebb erőforrás kifejlesztetlen, annál nagyobb veszteség ér egy társadalmat, amely így annál nagyobb eséllyel válik más társadalmak (termékeinek és szolgáltatásainak) vevőjévé és jó esetben beszállítójává -- mindent összevetve pedig alárendeltjévé.

Nincs olyan alternatív együttélési modell, amely expanzióra képes rezervátumot képezhetne ezzel a logikával szemben -- egyszerűen, mert az emberiség szükségleteinek koordinációjában a rekonstruált archaikus erkölcs (a reakciósok adu ásza) csak elenyésző jelentőséggel bír. Az emberek nemhogy nem zárt, de még csak nem is lexikai sorrendbe szedett erkölcsi normák alapján alakítják ki az együttélés szabályait, hanem éppenséggel folyamatos normaszegésben, tradeoffokban és alternatívák között, úgyhogy végső soron az erkölcs szerepe a hatékony egyensúlyi állapotokban -- szükségletekben és kielégítésükben -- nem túl jelentős. Ami egykor -- némi jóindulattal -- definiálta a társadalmi rendszereket, a transzcendensen szankcionált erkölcsi rend, az mára teljesen jócskán visszaesett a jelentőségében. A rendszerek jóval bonyolultabbá váltak és az erkölcsinek nevezhető normáknak jóval kisebb a szerepük bennük.

Az erkölccsel szemben viszont a technológia jelentősége feltartóztathatatlanul nő a szükségletek és a kielégítésüket szolgáló erőforrások egyre magasabb szinten (értékkel) történő találkoztatásában. Kétszáz éve a liberalizmus tágabb intézményrendszere (erkölcse, politikai rendje, piaca) adja ennek a növekedésnek a keretét, és ezen belül az archaikus, zárt erkölcsi világok versenyképtelenek. Ma már elmondható, hogy elvileg és logikailag lehetetlen, hogy a liberalizmusnál vagy az ehhez közelítő nyílt rendszereknél alkalmasabb formája jöjjön létre az emberi együttműködésnek, vagyis a szükségletek és kielégítésük módszerében. Jöhetnek bizonytalanságok, visszaesések, háborúk -- amelyeket a liberalizmus ellenségei megfelelő ujjongás mellett n+1-edszer a Nyugat stb. visszafordíthatatlan válságaként élnek meg --, de az alaplogika ugyanaz marad. Ilyen körülmények között az ennek és intézményi rendjének korlátozására és hiteltelenítésére épülő illiberalizmussal, etnicizmussal és populizmusokkal házalni -- miközben legalább hasonlóan termékeny alternatívát (érthetően) nem kapunk -- törvényszerűen az adott társadalom lemaradását eredményezi.

Nem azt mondom -- konzervatívként --, hogy ne kelljen mindent megtennünk azért, hogy a fejlődés emberi léptékkel megérthető és átélhető, az életünk pedig a lehetőségek szerint otthonos maradjon. De abban reménykedni, hogy itt valami radikális fordulatot lehet elérni bármi nevében (amely bármi a reakció mai színvonalán leginkább a semmi, mert ostoba és üres), csak szemfényvesztés, de ami még rosszabb: aljasság. A 90% teljes lenézése és kifosztása. Quod erat demonstrandum.