A gondolkodástörténet nem filozófiatörténet, a tárgya nem elsősorban egyes alkotók és ezeknek a századokon átívelő diskurzusában megnyilvánuló gondolkodási minták, iskolák, áramlatok értelmezése, előadása és rendszerezése, hanem egy közösség produktumának elemzése. A politikai gondolkodástörténet értelemszerűen egy adott közösség politikai (tkp. az önigazgatásra való) képességének alakulásáról való történeti beszámoló. Ez a látószög egyformán a politikai közösség gyakorlatáé és a saját magára való reflexiójáé. A szerencsés politikai közösségekben gyakorlat és reflexió termékeny egyensúlyban vannak, a legkevésbé szerencsésekében mind a kettő improduktív. A magyar nemzet mint politikai közösség története ez utóbbi véglethez áll közelebb.
A gondolkodástörténet abban a végletben, ahol mi mozgunk, inkább mentalitás- és kultúratörténet, hiszen a politikum nagyfokú reflektálatlansága és a csökevényes reflexiónak a gyakorlattal való meg nem felelése miatt aligha lehet a szisztematikus reflexiót sejtető "gondolkodástörténetről" beszélni. A politikai gondolkodásunkból csaknem teljesen hiányzik a filozófiai szint és meglehetősen terméketlen a gyakorlati reflexió -- tkp. a termékeny politikai kritika -- szintje. Ami van, az leginkább bizonyos ideologémák és érzelmek politikai tárgyiasítása, reciklikálása és (populista) propagandisztikus felhasználása. Oka van annak, hogy ez így van. A kérdés -- hogy miként értelmezzük a feladatunkat -- ugyan első ránézésre módszertaninak tűnik, de a módszertan itt se más, mint a tényanyaghoz szabott adekvát elbeszélési forma. Nem arról van szó, hogy ne lettek volna "gondolkodóink" (bár messze többen voltak a "kommentálóink" a valamennyire is reflexív habituson belül), de ha a belőlük összeállított gondolkodástörténetből akarnánk megérteni a magyar politikatörténet eszmei vagy elméleti vonulatait, akkor csak igen töredékes, néhol félrevezető tudást nyernénk.
Amikor gondolkodástörténetet írunk, azzal a felismeréssel kezdjük, hogy a közösség változó önigazgatási készségei, a politika változó intézményes rendje (rendszere) és végül a (tárgyiasult) politikai mentalitástörténet csak együtt vizsgálhatók. Egy példával szólva a magyar őstörténetből (ameddig a jelenünket vissza kell vezetni): míg a családi és nemzetiségi viszonyok kulcsszavai már a bőven a Krisztus előttig visszanyúló finnugor korban beépültek a nyelvünkbe, kifejezetten a politikai és (az ezzel összevethető közösségi készségeket követelő) katonai szervezettséget török eredetű szavak jelzik (bátor, gyáva, kantár, gyűlés, sereg, tömény = tízezer lovasnyi katonai egység, béke, törvény). Egy-két évszázaddal a honfoglalás előtt az ősmagyarok a magasabb altáji-török kultúra hatása alatt jelentős közösségi készségjavuláson mentek át, amelynek emlékei leülepedtek a nyelvben is. Hasonló készségjavulás történik a Magyar Királyság megalapításával és az Európába való beilleszkedéssel, majd legközelebb a XVIII-XIX. században Habsburg hatás alatt, amelyek mind tükröződnek a szókincsünkben is.
A szokványos politikai gondolkodástörténetnél tehát jóval szélesebb és mélyebb merítésre van szükségünk ahhoz, hogy megértsük, ami a célunk: a magyar nemzet politikai konstitúciójának folyamatát. Ezt pedig azért, hogy pontosan felmérhessük, miért ennyire improduktív a közösségi cselekvésünk és milyen modernizációs utak állnak előttünk a jövőben, amelyek egyúttal nem is idegenek a több ezer éves készségfejlődésünktől, hanem ennek organikus korrekciójának eredményei.