Az élet szerteágazó bonyolultsága nem tűri az erőszakos megértési törekvéseket, sérül a központi tervezés és struktúrák rákényszerítésével. Ez az alapvető élmény váltotta ki az ellenállást a francia felvilágosodás és forradalom élményével szemben konzervatív oldalon. Az élet teljességének megőrzése a tradíciókon, a szokásokon, az intézményeken és az autonómiákon keresztül máig a konzervatív felfogás alapja még akkor is, ha a konzervatív politikák ettől elrugaszkodnak. Ha újra meg akarják találni a saját értelmüket, akkor mindig vissza-vissza kell térniük ehhez a valaha volt beidegződéshez, ma már csak elvi állásponthoz 

A konzervativizmus az élet spontaneitását és bonyolultságát védi, és csak részletkérdés, hogy ezt reakciós-restaurációs, piaci, liberális-evolúciós, keresztény-dogmatikus vagy más alapokon teszi, amíg ezek nem válnak ideológiákká, azaz amíg nem kerekednek egy program nevében az eredeti intenció fölé. A politikai konzervativizmus elsődleges problémája mindig az volt, hogy miként küzdjön meg a saját rossz szellemeivel, amelyek az ideologizálásból és a doktriner mentalitásból kelnek ki és éppenséggel az élet differenciáltsága ellen fordulnak. Ha a konzervativizmus a saját lényegét bármelyik említett politikai ideológiához (a kereszténység esetében ennek politikai értelmezéséhez és használatához) köti, egyik vagy másik köré hagyja szervezni, akkor attól kezdve nem tekinthető a konzervatív beállítottság politikai kifejezésének, hanem programmatikus erőszakká válik. Éppen saját maga ellen fordul, amit könnyű belátni, hiszen egyik vagy másik -- egyformán konzervatív -- értékkatalógus abszolutizálása szembehelyezi őket egymással (pl. a kereszténységet a nacionalizmussal, az erénytant a szabadsággal, a hierarchiát a könyörülettel), és ami a konzervativizmus szerint az autonómiák emberi belátásokból fejlődő spontán, érzékeny rendje volt, abból manufakturált rendszer és politikai doktrínák ütközése lesz -- a konzervativizmus romjain.

A programmatikus (állami) erőszak legrosszabb kvázi-konzervatív ideológiái a tömegtársadalommal és a tömegek feletti irányítási kényszerrel jöttek el, ezek a nemzeti szocializmus, a nacionalizmusok és a rasszizmusok. Ezek az élet teljessége -- a differenciált tradíciók, hierarchizált érték- és jogrendek, a hivatásrendi etikák, a regionalitás, a vallások és a hitek anitracionalizmusa -- helyett gleichschaltolni (kiegyenesíteni, egyneműsíteni) akarják az ember közösségi lényegét, redukálják ezt bizonyos -- átpolitizálható -- jellemzőire (etnikumhoz, nemzethez vagy rasszhoz tartozásra) és alávetik ezeknek minden más önazonossági alapját. Felismerendő, hogy ez a fajta redukcionizmus a lényegét tekintve semmiben nem különbözik a baloldali (osztály alapú, kifejezetten a denaturalizációra törekvő) redukcionizmustól, és mindkettő érdeke a hatalom. 

A bal- és jobboldali anti-konzervativizmus egyformán a tömegtársadalmak és az egyenlőségi hisztéria terméke, segítik őket az etatizmus, a jog homogenizáló uralmi formái és a racionalista, tervező-programmatikus gondolkodás. (A racionalizmus nem okvetlenül balos ideológia. A jobboldali racionalizmus ugyanúgy a politikai tervezésre épül, csak más hívószavakkal. A bal- és jobboldali politikai értelmiségek semmiben sem különböznek egymástól a működési logikáikat tekintve, ezért is adhatják az amerikai, francia, magyar és -- kisebb részben -- a brit jobboldaliságnak is jelentős bázisát korábbi kommunista-balos szimpatizánsok. A lényeg mindkét esetben a politikai-társadalmi program léte.)

A mai populista tömegkommunikáció (ideértve az algoritmusok irányította közösségi médiák politikai rombolását) kéz a kézben jár a populista politikával: mindkettő eredménye a közép kiüresítése, akár a társadalmi, akár a politikai középről, vagy a mainstream tudásformák, a szokások, az autonómiák és a mediáló társadalmi intézmények és a heterogenitás értelmében vett pluralizmus kiüresítéséről legyen szó. Ezek léte vagy nem léte, a megőrzésük lehetősége, kulcsfontosságú a konzervativizmus továbbélése szempontjából. Csak a vak nem látja, hogy a Fidesz céljai gyökeresen (radikálisan) anti-konzervatívok. A nacionalista, a populista és az anti-konzervatív jellemzői egy irányba mutatnak, és segíti ezeket a tömegkommunikáció új és régi formáinak együttállása.

Az elembertelenedés felvilágosodott-jakobinus (Voegelin szerint gnosztikus) alapjaira újabb és újabb rétegek kerülnek, amelyeket nem lehet már lerázni ellenforradalommal, mert már az ellenforradalmat is a modern jakobinusok csinálják. Amikor pl. a Mandiner -- nagyon helyesen -- egymás után szólaltatja meg a nyugati jobboldali reakció képviselőit, akkor éppen csak a lényeget felejti el láttatni, mert ennek se az interjúalanyok, se az interjúk szerzői nincsenek tudatában: a progresszivizmussal (baloldali anti-konzervativizmussal) szembeni harcot olyanok vívják, kik maguk is ideológusok. Ki a kereszténység, ki a "fehér kultúra", ki feudalizmus, ki a régi szokások nevében reifikálja (dologiasítja el) az életet, teszi a megértés és a politikai akció tárgyává azt, ami egykor komplex élet (balosból lett kvázi-konzervatívan: életvilág) volt, de mára visszavonhatatlanul megváltozott az értelmezés és a politikai cselekvés programmatikusságának súlya alatt. A kvázi-konzervativizmus, amelynek a nevében Scruton, Delsol, Benoit, Houllebecq stb. harcolnak az elvallástalanodás, a migráció, a denaturalizáció ellen, mindössze a tárgyában különbözik a progresszivista politikai tervezéstől (eszményektől), de egyaránt tervezés. Egy élcsapat társadalmi méretű politikai programjának változatai, amelyek egyformán célracionálisak, kollektivisták és erőszakosak.

A konzervativizmus jelszavai valának a spontán rend és a kegyelem. A bal- és jobboldalé egyformán a mérnöki rend és a fegyelem. Fegyelem (szervezés) hol a szabadságban, hol a szabadságellenességben. A konzervatív önreflexió első élménye a tárgyunk (a reflexív, autentikus élet politikai lehetőségének) elmúlása. A -- jobb- vagy baloldali -- anti-konzervativizmusé a tárgyunk megszerzése, kisajátítása és gyarmatosítása. Olyasmi, hogy konzervatív politikai program, nem létezik. Konzervatív visszahúzódás van a politikától: a konzervativizmus maga a visszahúzódás, a szervező politika alóli emancipáció, az autonómiák terrénumának passzív növelése, a társadalmi kollektivizmus szemléleti gyengítése, az egyének és a nemzetállam közötti tér -- a köztesség -- iránti informális jóindulat. Az ember visszavételének illúziója.

(U.i. az utolsó bekezdéshez. A passzív ellenállás nagyon fontos konzervatív politikai gesztus, ráadásul megvan a története a magyar politikai hagyományban; lehet, hogy egyenesen ez a legfontosabb konzervatív hagyományunk azzal a -- paradox módon -- fantáziátlansággal és rendíthetetlenséggel együtt, ami a magyar politikai közösséget jellemzi.)