Carl Schmitt német jogtudós meghatározása szerint "szuverén az, aki a kivételes állapotról dönt". A magyar kormányzás célja a szuverénnek (a miniszterelnöknek) ehhez a megnyilvánulásához, ehhez a kivételes állapothoz való folyamatos konvergencia. Ez az ún. politikai kormányzás végső értelme.
A kivételes állapot a meghatározása szerint a jogrend felfüggesztését jelenti, a magyar kormány gyakorlata (a politika kormányzás) ennek megfelelően a jogrend folyamatos elbizonytalanítását és a rend értelmében való fokozatos megszüntetését célozza. A különbség Schmitt jogias meghatározásához (de nem különbség a korabeli náci politikai gyakorlathoz) képest, hogy egyszeri aktus helyett evolutív aktusról beszélünk; mire a kivételes állapot kihirdetésére (a jogi aktusra) sor kerül, azt már megelőzte a terep politikai előkészítése. Erre annál is inkább szükség van, hogy egy robusztus, szilárd jogrendet nem lehet felfüggeszteni, ehhez előbb alá kell azt ásni.
A kivételes állapot evolúciója hét éve a jogrendszer megrendítésével kezdődött. A legkonkrétabb kifejeződése ennek az, hogy jog 2010 óta kb. az, amit a kormányfő annak tart -- ennek vannak jogszabályi vonatkozásai (kiszámíthatatlan, voluntarista törvényalkotás) és a jogszabályokkal szembe menő, konkrétan törvényellenes részei (számos példát lehetne sorolni, de a legnyilvánvalóbb a napokban az Európai Bíróság határozatával való deklarált szembeszegülés volt). A kormányfő tehát eleve a szuverén státusa felé konvergál azzal, ahogy a jogrendet aláássa, a rend értelmében már meg is szüntette, és a politikai hatalmat a jog fölé helyezi.
A jogrend felfüggesztése felé vezető úton a következő lépés a "védelem" mint kulcsszó elterjesztése volt a politikai gyakorlatban. A "magyar nemzet védelme" ("megvédjük X-et") felülírja a kormányzás minden erkölcsi, alkotmányos és jogi korlátját, miközben a tényleges kormányzati gyakorlat -- a társadalmi kohézió és normák megrendítése és a polgárok kiszolgáltatott helyzetbe kényszerítése -- növeli az állam szerepét a legtöbb ember életében. Az állam és az államot irányító szűk kör tehát egyformán fölébe kerekedik a jognak és a társadalomnak.
A következő lépés az ellenségek konkrét megnevezése a migrációban, Sorosban, Brüsszelben és a civilekben már szintén megtörtént, akikkel (önálló cselekvésre képes ellenségekkel, pontosabban egyetlen ellenség különböző alakulataival) szemben az önkorlátozásnak semmi értelme, ha meg kell védeni az országot. Ennek megfelelően folyik a társadalom kondicionálása a radikális döntésekre (a korabeli zsidókérdés kezeléséhez logikailag, ha nem is morfológiailag, hasonlóan). Hogy radikális döntésre (pl. a migráció miatt válsághelyzet fokozására, a szuverenitásunk "visszanyerésére" az EU-ból való kilépéssel, "a Soros pénzelte ellenzék/ellenség" törvényen kívül helyezésére, rendeleti kormányzásra, végül a jogrend tényleges felfüggesztésére) sor kerül-e, az csak azon múlik, hogy Orbán mit tart szükségesnek a választási győzelméhez jövőre és a hatalma megtartásához utána, illetve mennyire elég a társadalom kondicionálására a militáns etnicista propaganda. A szuverenitása a schmitti értelemben tehát nyilvánvalóan nem teljes még, azt sem állítom, hogy valaha az lesz, mindössze azt állítom, hogy a politikai hatalom és a jogrendszer viszonya ebbe az irányba fejlődik.
A politikai kormányzás egyfelől tehát a kivételes állapot felé halad, másfelől nem gondoskodik a hagyományos értelemben vett kormányzás ellátásáról: Magyarországon a kormányzati intézményrendszer teljesítménye kritikán aluli és közjóellenes. A kormányzás a kivételes állapot perspektívájában nyeri el az értelmét, ezért hanyagolja a szakmai ügyeket, illetve azokat selejtes, hatalom nélküli bábokra bízza. A politikai kormányzás az, amelyben a miniszterelnök szuverenitása is aktualizálódhat a fenti definíció szerint. Napjainkra jellemző, hogy ami eddig és egyre inkább nyilvánvalóan potencia volt, az aktualitássá válik.
