A liberális demokráciában nagy hangsúly esik a polgári jogok és a kisebbségek védelmére a többség zsarnokságával szemben, és (ami még régebbi gondolat) a hatalommegosztásra az autokrácia intézményesülésével szemben. Ez így is van jól. Nyilván egyre több szó fog esni -- a liberális demokrácia mögötti konszenzus eltűnése miatt -- a libdem szociális és kulturális feltételeiről is. Én azonban a legfontosabb megőrzendő értéknek a deliberáció (vitatkozó döntéshozatal) társadalmi és parlamentáris gyakorlatát tartom, amely egyébként -- magában a parlament szóban is tetten érhetően -- a liberális ("parlamentáris") demokráciák hellén, germán törzsi és középkori eredetében is felfejthető.
A parlamentarizmus vitatkozó és egyeztető funkciója a nyugati politika gyakorlati alapja, amelyben a civilizációnk politikai kultúrája gyökerezik. Az ideológiák, a tömegkommunikáció és a politikai indulatok előtti állapotról beszélek, amihez a rekonstrukció révén folyamatosan vissza kellene térnünk, hogy megőrizzük a közjó kifejezése iránti (egyébként össztársadalmi) igényt. Ehelyett van az ideológiák, a tömeg(kommunikáció) és a rendre felkorbácsolt politikai szenvedélyek "vasháromszöge" (más kontextusban vö. Széky). Az ideológiák helyén mostanában leginkább az identitásharcosok tenyésznek bal- és jobboldalon egyaránt (sőt Macron -- és csikorogva a Momentum révén -- már megismertük a liberális populizmust is). Pedig a liberális demokráciát óvni kellene az identitásharcoktól, amennyiben ez utóbbiak átvennék a lényeg kimondásának funkcióját. A liberális demokrácia mint eljárás behelyettesítése az identitásokkal és a harcaikkal mint lényeggel súlyosan csorbítja bármely politikai közösség életlehetőségeit, rosszabb esetben magának a politikai közösségnek a felszámolását vonja maga után.
A politika identitás sosem lehet annyira fontos egy civilizált politikai közösségben, mint maga az eljárás, amelyben megnyilvánulhat. Ha az identitások harca felemészti az eljárást, azzal törlődik a konfliktusok elismerésének és megbeszélésének az intézményrendszere. Ennek a folyamatnak vagyunk ma tanúi szerte a világban, más-más identitások összecsapása és uralma alatt -- és emiatt érezzük, hogy a liberális demokrácia válságban van.
A címben jelzett példám éppen az összecsapások perifériájáról való: az abortusz. Előrebocsátom, én abortuszellenes vagyok az élet szentségének alapján (mint ahogy -- laza összefüggésben ezzel -- nem engedném az egyházi esküvőt homoszexuális pároknak sem a katolikus egyház releváns tanítás alapján, miszerint a házasság szentség, amelynek három célja közül az egyik az utódnemzés, illetve az élet továbbadása). Az elfogadott vallási és erkölcsi álláspontomban az utóbbi javára engedményt teszek -- például Jacob Rees-Moggal szemben -- annyiban, hogy a nemi erőszak áldozatait és bizonyos körülmények között a kiskorúakat felmenteném az erkölcsi kötelességük alól, hogy a világra hozzák a gyermeküket, illetve az anya életének veszélyeztetése esetén az anya által választhatónak tartanám, melyik életet őrizzük meg. (Ennek semmi köze ahhoz, hogy aztán a gyereket ki nevelje fel.). Az élet szent. A védelme a fogantatás pillanatától kötelesség. A nemi életben ez a felelősség minden pillanatban fennáll -- aminek súlyát megkönnyíti a fogamzásgátlás szabad használata. De ez egy erkölcsi álláspont.. Nem vonulok ki az utcára amiatt, hogy nem érvényesül a jogalkotásban, hiszen tudom, hogy milyen megosztó -- sőt minden bizonnyal kisebbségi -- az álláspontom. Ellenben egy liberális demokrácia akkor működik jól, ha a társadalomban erről és ehhez hasonló kérdésekről folyamatos viták vannak, és a liberális demokrácia intézményrendszerét -- és ennek részeként a jól informált nyilvános vitákat -- nem üresítjük ki a társadalmi igazságosságharcosok és az identitárius (egyébként jellemzően agnosztikus) keresztényfehérszuprematisták (=etnicisták) dogmái mögé való besorolással. Ha ez az igény megvan a társadalomban, akkor a liberális (deliberatív) demokrácia értéke is folyamatosan újra igazolást nyer.
A jogszabályi változást (a status quóval szemben) csak alapos indokkal lehet bármilyen ügyben elvárni, de sok vita után bekövetkezhet ez úgy, hogy senki nem érzi magát meghurcolva a személyes erkölcseiben, sőt úgy is, hogy nem ad igazat egy törvény passzusainak, de hosszas mérlegelés után elfogadja őket a liberális demokrácia fontosságára való tekintettel, a közös intézményrendszerünk iránti tiszteletből. Ez adja a deliberatív demokrácia erejét a puszta kisebbségi jogokkal és a hatalommegosztással szemben. Engem pl. egyáltalán nem érdekel, ha a jog lehetőséget ad a homoszexuális pároknak a házasságra. Erkölcsileg sosem fogom helyeselni, az erkölcsi álláspontomat pedig ebben, az abortusz ügyében vagy további kérdésekben sokkal nehezebben fogom felülvizsgálni, mint a más emberek saját nézetei feletti vitát feladni. Mert a fontossági sorrendben a mások nézeteinek visszaszorításánál előrébb veszem a saját nézeteimet és a deliberatív demokrácia értékét együtt. Senki erkölcsi álláspontja, nem beszélve a puszta vágykielégítésről, nem tartalmaz konklúzív okot (a közösség egészét érintő) jogalkotásra..