Nem látom a modernizációs programokat a nagyobb pártok háza táján -- a szokásos összebuherált szakpolitikák nem tekinthető ilyeneknek, mert eleve nem vetnek számot Magyarország modernizációs elmaradásának mibenlétével és a korábbi -- mintegy százötven évre visszanyúló -- modernizációs utak kudarcának okaival. Természetesen nem társadalomelméleti fejtegetéseket hiányolok, hanem az ország problémáinak mélyebb ismeretét, mint amit pl. a beruházások elmaradásának vagy a kormányzati rendszer alacsony hatékonyságának észrevételezése jelent.

Magyarországon a modernizáció -- azaz a társadalmi képességek olyan autogén, saját elvű, reproduktív fejlesztése, amely az önazonossága megőrzése mellett az országot versenyképessé, a kompetitív nemzetközi piacon értékteremtésre és -cserére alkalmassá teszi -- csökött formában létezik csak. A versenyképesség bevett kategóriáiban való folyamatos alulteljesítésünk súlyos társadalmi értékrendi és tudati válságra utal, amely nem oldható meg "magas színvonalú oktatással" (ezt kialakítani is olyan kompetenciákat kíván, amelyek egyik pártnál sincsenek meg), "jobb egészségüggyel", vagy a korrupció "visszaszorításával". A modernizációnak ezek az eszközei életképtelenek, ha nincs alapvető szemléleti egység az értékrendünket szabályozó alapvető motívumokban és normákban. Ezekről viszont alig hallani a közbeszédben, miközben meghatározzák egyebek mellett a versenyképességet erősítő szakpolitikák sikerét vagy a kudarcát.

Fenntartható modernizáció nem lehetséges egyfelől az emberi értékteremtés növelésének látószöge, másfelől a liberális demokrácia nemzeti kultúrája és egyensúlyi intézményrendszere nélkül. Ezek egyikről sem hallani az orbánizmussal szembeni ellenzéki narratívában, illetve ha az utóbbiakról szó is esik néha, nem világos ezek helye egy jól működő társadalomban. A liberális demokráciának az emberi értékteremtés (elősegítése) adja a célját. Az emberi értékteremtés legalkalmasabb közege az a társadalom, amely széles körű egzisztenciális és értékautonómiák között, piaci alapon, a piacon nem mérhető evidens értékteremtésben (ilyen pl. az anyaság) állami hozzájárulással, a liberális demokrácia működését a hatalmi ágak elválasztásával óvó vegyesen citoyen, kooperatív és kompetitív közegben alakul, mentes az ellenőrző ideológiák (pl. a nacionalizmus) uralmától és az államelvűségtől (ideértve nemcsak a nagy, tekintélyelvű vagy egyenesen erőszakos államba vetett hitet, hanem eleve az államtól való függés egzisztenciális és értékrendjét). Ez mindösszesen jelenti a liberális demokrácia kultúráját, túl azokon a jogállami kereteken, amelyek visszaállításától várja az ellenzék a működőképes társadalom hajnalát. Ez azonban nem fog eljönni így, sokkal nagyobb az esélye ellenben a modernizációellenes ideológiák visszacsapásának, mert -- a pozitivista, társadalommérnöki szemléletben -- nem sikerül kialakítani velük szemben egy alternatív érzelmi-reproduktív közeget.

A konzervatív modernizáció eleje az ember és az emberi értékteremtés, a végső támasza a liberális demokrácia kultúrája -- de nemzeti ("sajátlagos") kultúrája! A konzervativizmus azért beszélhet az utóbbiról ilyen súllyal, mert paradox módon ez a közeg hasonlít a legjobban a premodern, plurális autonómiák között élő, értékelvű társadalmakéhoz (=keresztény civilizáció), amelyek megelőzték egyfelől a modern tömegideológiák, a nacionalizmusok, a demokráciák, a szocializmusok és a fasizmusok, másfelől a posztmodern relativizmusok megjelenését. A liberális demokrácia kultúrájára leselkedő veszélyek ma is ez utóbbiak közül kerülnek ki, és jellemző módon összekapcsolódnak a (puszta egzisztenciától a részvéten és a szereteten át a magas értékteremtésig terjedő) humánum eróziójával.

Miközben a politikai konzervativizmus erősen gyakorlatias, aközben nagyon szilárd az antropológiai és a politikai alapvetése. Az államot csak addig látja szívesen pl. a pótlólagos polgárosodás (magyarul: az autonómiák átfogó erősítésének) napirendjén, ameddig (1) megszünteti az erőforrások verseny- és értékellenes eltulajdonításának rezsimjét, és (2) maga is értéket hoz létre az információ és az erőforrások célszerű csoportosítása és a piaci versenyre való felkészítés révén. Ám mivel éppen az állam az, amely tipikusan a versenyellenes, a társadalmakat szétziláló rezsimet fenntartja (leszámítva az olyan helyeket, ahol ugyanezt az államok eredendő hiánya és diszfunkcionalitása okozza, pl. Szicília), ezért a modernizációnak az államon és az állammal szemben kell megkezdődnie, amely erős, alkalmas politikai garnitúrát kíván. Ilyen természetesen a láthatáron sincs Magyarországon. A szakpolitikák versenye semmit nem old meg ebből, ennek a garnitúrának a hiánya végső soron az ország erkölcsi és értékproblémája, amely viszont visszautal a modernizációnak a függetlenségi nacionalizmussal és a vele kapcsolatos korrupcióval szembeni ismétlődő vereségére.