Nagy baj, hogy a nacionalizmus a legnagyobb politikai erő idehaza. Még nagyobb baj, hogy ez egy etnikai típusú nacionalizmus, azaz a vélt (senki által nem definiált, ideologikus) "igazi" magyarság megőrzését tartja az ország legfőbb erejének, érdemtől, tényektől, a világ alakulásától függetlenül. Kellő romantikus pátosszal előadva ez embermilliókkal tudja elhitetni magáról, hogy a fennmaradásunk és a boldogságunk záloga. Pedig a sírásója. A magyar nemzet integritása és fennmaradása (ami azt az eleve eltúlzott veszélyt idézi fel, mintha el is pusztulhatna) teljesen hibás alapokon nyugszik már kétszáz éve, mióta magyar nacionalizmus egyáltalán van, és ebben bűnösek a nagyjaink, még Széchenyi is, de leginkább Kölcsey, Vörösmarty stb. a maguk "kozmikus nemzethalál" víziójával. Mégis a nyilvánvaló hibát azok követték el, akik a reformkori nacionalizmust szembefordították a liberalizmussal, a nyugati civilizációval és bármiféle érdemelvűséggel, ami a kapitalizmus intézményrendszerén keresztül az országot szolgálta. Trianon óta pedig végképp bekerült a "jobboldali" kánonba, hogy magyarnak lenni önmagában is érdem, és ennek elismerésével tartozik minden szomszédos és távoli nép akkor is, ha egyébként semmi okuk nem volna  rá.

De van még egy sokkal nagyobb baj: hogy ez a nacionalizmus a múltra és azon belül valamiféle igazságtételre irányul (olyan "bűnökkel" szemben, amiket állítólag ellenünk követtek el a Mindenkik). A magyarok a folyamatos sértettség állapotában sorvasztják magukat, ahelyett -- hogyha már ilyen erejű -- a nacionalizmusuknak produktív formát adnának és a jövő felé fordítanák. Ez a sértett nacionalizmus egy az átlagnál aljasabb politikai csoport markába kerülve aztán jelentősen rontja az ország versenyképességét, életlehetőségeit, a magyarok boldogulását és boldogságát. Ma ott tartunk, hogy magyarnak lenni csak a magyarok (jelentős része) szerint érdem, valójában pedig már nem is lehetőség: aki e nemzet tagjának születik, az egyre nagyobb hátrányból indul neki az életnek. Nézzük meg a legújabb versenyképességi adatokat, menjünk végig a magyar utcákon (ne azon az egy-kettőn minden városban, amit az állami kéz súlyos korrupcióval tett rendbe), kukkantsunk be egy magyar iskolába, egy átlagos magyar vállalat kerítései mögé stb. Magyarnak lenni, ahogy a mai nacionalisták elvárják, teljességgel irracionális: téves alapokon téves elvekkel hibás célokért való küzdelem.

Egy nappal egy borzasztóan kártékony népszavazási kampány vége előtt, ami kihozta a kormányzati érdekekből a legaljasabbat, a véleményformálókból a legrosszabbat, az emberekből pedig félelmeket, bosszúvágyat, a hozzá nem értéssel keveredő agressziót, újabb választóvonalat húztunk -- az eredménytől függetlenül -- a civilizáció (a polgári viselkedés univerzuma) és magunk közé. A kormány és a liberális demokráciák aláásásában vele együtt dolgozó balos véleményformálók, konferencia-celebek és a szimpla műveletlenek nem fogják fel, hogy a középosztályok boldogulására, a kereskedésre és a kapitalizmusra jellemző kultúrára és erkölcsi erényekre épülő Nyugatnál csak rosszabb világot, esetekben sokkal rosszabb világot lehet teremteni, és ennek semmi köze a panglossizmushoz, ez szociológiai tény. Összekeverik az (érthető) sikertelenségünket ebben a rendszerben a rendszer érdemtelenségével, ami tévedés körülbelül a legsúlyosabb, amit értelmiségi elkövethet. Nálunk ez a tévedés a mérce, az axióma, minden egyebet ezzel szemben kell tudni igazolni. Óriási szellemi káoszban élünk.

A Nyugat köszöni, jól van. Ugyanúgy meg fogja találni a kiutat a jelenlegi borúsabb időszakából, mint eddig mindig -- csak az nem mindegy, mennyire mély válság árán. Putyin, Orbán stb. ezt a válságot igyekeznek mélyíteni, ha már az országaik sikerességét nem tudják támogatni, miközben folyamatosan hazudoznak, építik a párhuzamos világukat és erősítik a relativizmust, ami az egyszerűbb emberek elbizonytalanítja, félelemmel tölti el, és a (látszólag) erős kézhez hajtja. Nincs ebben semmi unortodox, semmi politikai zseni, ez csak a tömegdemokráciák fasizmusa. Tegnap, amikor Frankfurtból Bécs felé egy B-777-esen ötven percem volt a gondolkodásra, amit megkezdtem már az üzletemberek és a turisták szokásos péntek esti reptéri zsinatolásában, és a tűnődés közben körül-körülnéztem, egy valami volt világos: aki tanul és képzi magát, az boldogul, ha csak annyira is, hogy közlekedjen, értéket állítson elő más emberek számára, meg tudjon enni a reptéren egy vacsorát, civilizáltan öltözködjön és beszéljen a másik emberrel, becsukja a laptoját, amikor felszáll a gép, és ne legyen büdös a nap végén sem. Aki meg ezt -- a kikupálódást -- nem hagyja a népének, az hazaáruló. Nincs ebben semmi vakszerencse, összeesküvés, "vagyoni egyenlőtlenség", burzsoá elitizmus, kronizmus. Ez az élet, ami mindenkinek elérhető a nyugati logika alapján, Magyaroszágon, úgy látszik, először önmegtagadást kíván: előbb önmagunkat kell zárójelbe tenni egy pillanatra, és ennek részeként bőven a 40% alá küldeni ezt a tetű bandát, amelyik uralkodik a közgondolkodáson.