Az n-edik könyvet olvasom éppen, amelyik súlyos válságban látja a kapitalizmust, és meg akarja váltani az emberiséget a szenvedésektől valamilyen magasröptű cél vagy ideológia nevében. Politikai oldalon pedig olyan emberek is beállnak a nyugati társadalmi rendszer bírálatába, akik maguk odahaza csak a közrablásban és a népbutításban jeleskednek, a sokat hivatkozott erkölcsi világuk pedig a milliárdossá válás, az állami gengszterizmus és a cinizmus metszéspontjába van mozdulatlanul beékelődve.
Felemelkedésük -- az elhibázott kritika tengerében és a kevés megszívlelendő látlelet között -- azonban figyelmeztetés a modernizáció hiányosságaira, konkrétan a címben jelzett hármasság felbomlásának, amely egyedül képes biztosítani a kapitalizmus hatékonyságát és humánus voltát. A klasszikus kapitalizmusnak ez a "szentháromsága" nem véletlenül alakult ki ebben a formában. Közösen veszik az elejét egymás belső integritásvesztésének és aránytévesztésének. Ezek egyensúlya híján -- ami tán sosem létezett, de az erre való törekvés a 20. század nagyobb részében még igen -- a szabad piac eltolódik az oligarchikus, korporatív piacok és az erkölcsi rend intuíciója alapján igazságtalannak mondható jövedelmi különbségek irányába, a liberális demokrácia a korrupt, lobbista, antidemokratikus rendszerek felé, az erkölcsi rend pedig relativizmusba és kultúraellenes konstrukciókba fordul.
Ilyen körülmények között nem véletlenül jelennek meg a bomlás vámszedői. Az oligarchikus kapitalizmus libertárius hívei azzal áltatnak, hogy a piac minden körülmények között a legigazságosabb és leghatékonyabb társadalmi rendszert hozza létre, és nem szabad korlátozni a fejleményeit, bármennyire is fenyegetik ezek az erkölcsi rend intuícióját (kultúráját) és a liberális demokrácia támogatottságát. Az "illiberális" demokrácia autoritertől fasisztáig érő bajnokai a liberalizmus degenerációjával a populista ajkaikon a libertarianizmus következményeit is meghaladó tőkecentralizációt és oligarchizálódást hoznak, és ha ráadásul az erkölcsi rend helyreállításáról is papolnak, akkor nagy valószínűséggel a legelnyomóbb és legcinikusabb rendszerek létrehozásában is érdekeltek tovább gyengítve a társadalom nagy részének pozícióit. Az erkölcsi rend nevében pedig olyan baloldali radikális és jobboldali tekintélyelvű eszmék és intézmények jutnak túlhatalomhoz, amelyek egyértelműen rombolják a társadalmak regenerációját.
A kapitalizmus terjeszkedése eleve problematikus, hiszen a működőtőke ellátásban felülről lefelé, a munkát illetően alulról felfelé építkezik (elmaradottabb környezetekben először viszonylag kis befektetést igénylő, alacsony hozzáadott értékű munkát kínálva), miközben alul rombol is, tehát a mérlege a társadalom szegényebb harmadában-felében sosem egyértelműen pozitív. Nagy embertömegeket képes kiemelni a szűkebben vett, statisztikai szegénységből, de közben veszteségeket okoz a tradicionális kötelékekben, és olyan azonnali egyenlőtlenségeket teremt, amelyek rombolják az archaikus társadalmak (adott esetben a falusi magyar közeg!) kohézióját és identitását. Ma a modernizációt ráadásul egyre kevésbé az intézményesült piac, mint a technológia hajtja, és ezekre az alacsonyabb vagy közepes hozzáadott értékű munkákra csökkenni fog a kereslet. A piacból csak az áruké marad meg, a munkaerőé szűkül, következésképp a kapitalizmus nyomán sok helyen nem marad több, mint a kisközösségek szétesése és az anómia. Ha ez tetéződik oligarchikus -- a zárt elitnek kedvező -- jogszabályi környezettel, akkor ez kedvező táptalaja lehet demokratikus közegben a szélsőséges pártok és politikai szereplők megjelenésének, nemdemokratikus közegben a véres utcai harcoknak.
Az egyensúlyi modernizációnak nem kell tartani a fenti hármasság érdekében történő folyamatos beavatkozástól. Minden ezzel ellentétes, csak a tényezők egyikét vagy másikát kitüntető beavatkozás ellenben demagóg, és inkább szenvedést hoz magával. A szóban forgó hármasság konzervatív, óvatos kezelése kellene hogy legyen az iránytűnk, ha hatékony, közben autentikus társadalmi együttélésre számítunk.
