Modern nyugati civilizációnk kétségkívül legnagyobb fordulópontja az I. világháború, amely végett vetett a liberalizmus korának, és utat nyitott a száz éve tartó szocialista-államelvű rezsimeknek. Az I. világháborúban született meg a tömegmozgósítás mai eszköze, a centralizált állam, amely felváltotta a feudális decentralizált igazgatás és a liberalizmus vegyes rendszereit. Óriási jelentősége van annak a civilizáció és a szabadság szempontjából, hogy a hadigazdaság (tágabban a hadviselésre megszervezett társadalom) fennmaradt a háborún túl, majd a II. világháborún túl is, és az államok ma még annál is nagyobbak és hatékonyabban szervezik az emberi életet, mint a háborúkban tették.
A klasszikus liberálisok és konzervatívok nem véletlenül kongatták meg a vészharangot először 1944-45-ben, amely akkor már -- a nácik vereségének fényében -- inkább szólt a szocialista tervgazdálkodás nyugati elharapózásának. Hiába kongatták, a helyzet tovább romlott: az állami centralizáció és újraeolosztás, az egyenlőség, a progresszió, a technicizálódás, a globalizmus csapásai alatt kiüresedtek vagy válságba kerültek az ún. közvetítő vagy köztes intézmények, amelyek az emberek életet az állam alatti térben összehangolták. Ami egykor (a feudalizmusban) sűrű hálója volt az emberek mindennapjait szabályozó normáknak és kapcsolatoknak, az mára jórészt csak az államra vonatkoztatva működik, elveszítette az autonómiáját, és vele csökkent a plurális szabadságok rendje.
Nem véletlen, hogy az ún. francia újjobboldal (ami az újbaloldalhoz hasonlóan az 1960-as évek végétől ered) egyfajta modernizált (futurista pán-európai) feudalizmusban ragadja meg a konzervativizmus lényegét, aminek esélye volna visszaadni az emberi szabadságok heterogén rendjét az állam visszanyesése és a közösségek megerősítése után. Mint minden plurális hierarchia, ez is sokkal hatékonyabb lehetne, lényegesen nagyobb szabadságot és erkölcsi autonómiát biztosíthatna a polgároknak, de persze sokkal inkább elvárná tőlük a meritokratikus szemléletet, mint a mostani, a progresszivista nanny state-től a fasiszta rendpártiságig terjedő rezsimek. Érdemes megfontolni: száz éve a folyamatos hadigazdasági állapotot visszatérően ugyanannak a két erőnek a megújuló egymásra találása élteti -- ezek az egyenlősítő progresszivizmus újabbnál újabb formái és az antihumanizmusok. Az előbbiek folyamatosan, egyre mélyebben marják a heterogén szabadságok és a közösségek szövetét, mire -- az autonómiájukat vesztett intézményektől -- az emberi élet megszervezése egyre kizárólagosabban az állam felé tolódik, amely mesterséges (ideologikus: gazdasági, "faji") törésvonalakat hoz létre vagy létező (pl. etnicista, erkölcsi, világnézeti) konfliktusokat erősít fel a szervezés és az ellenőrzés érdekében különféle antihumanizmusok formájában, és így tovább, ciklikusan ismétlődve.
A neofeudalizmus preferált államának legnagyobb értéke a törvénykezés (tehát a törvények betartatása), a versenysemlegesség biztosítása, az oktatás, és esetleg a magaskultúra támogatása lehetne. Más minden alacsonyabb közösségi szinten, autonómiák mentén, egyéni erkölcsi döntések alapján történne, ennek megfelelően minimális adóelvonás, viszont nulla korrupció (forrásvesztés) mellett. Valaminek kétségkívül történnie kell a mai világunkkal, hogy az erkölcsi -- de a jogállami -- belátásoktól is elszakadt egyensúlytalan piac uralmának, az általa generált jövedelmi igazságtalanságnak, és az emberi életvilágok agresszív, progresszivista gleichschaltolásának véget vethessünk, de ezt ne az állam kontraproduktív tovább hízlalásával kíséreljük meg, viszont még azelőtt tegyük, hogy -- az antihumanizmusok és az egyenlőségi ideák megújuló támadásai nyomán, amelyek ma is, minden nap rombolják a társadalmak immunrendszerét, illetve a megmaradt liberalizmus bukásában érdekelt versenyképtelen rendszerek, mint a putyini és az orbáni rezsim szorgos munkálkodása nyomán -- ránk nem borul megint a fasizmusok hosszú, sötét árnyéka. A liberalizmus nem képes fenntartani a saját életfeltételeit -- ezt legalább 1914 óta tudjuk. A kérdés csak az, meddig teszünk úgy, hogy mégis.
Az utolsó 100 komment: