Őszentsége döntően két témával jegyezte el magát uralkodása eddigi időszakában: az antikapitalizmussal és a menekültek és migránsok érdekeivel (míg a papi abúzusok témáját sikerrel a háttérbe szorította). Sokan szeretik azt mondani, hogy ebben a pápa baloldalisága és latin-amerikai háttere nyilvánul meg, ez engem nem annyira érdekel -- ami érdekel, az a pápa tévedése az egyház e világi szerepét illetően. A pápa ugyanis nem látszik észrevenni azt a veszélyt, amit a kereszténység (konkrétan a krisztusi parancsolatok) leválasztása jelent a katolicizmusról (a tradícióról, a misztikumról, és legfőképpen az egyházi hierarchiáról -- azaz az intézményről): nem veszi észre, amit Jeruzsálem leválasztása jelent Rómáról.

A katolicizmus és a kereszténység produktív feszültsége kétezer éves téma, az ősegyházba nyúlik vissza, végig kísérte a szerzetesi mozgalmak, az egyházszakadás, a reformáció és az ellenreformáció, az ultramontanizmus, a legújabb kori zsinatok egymást követő fordulatait, nagy témája az irodalomnak, a művészeteknek, a politikának stb. Egy összefüggés mindenesetre tagadhatatlan: amíg az egyház befolyásos volt a világban, addig világi szervezőerővel rendelkezett, amely legalább annyira volt politikai-igazgatási és gazdasági szervezőerő, mint spirituális. Az egyház spirituális befolyásának csökkenése és e világi szervezeti hatalmának hanyatlása szoros összefüggésben állnak egymással, aligha lehet megmondani, melyik volt fontosabb a kereszténység hatásának visszaszorulásában.

Amikor Ferenc pápa a kapitalizmust erkölcsi, hitbeli és szociális alapon bírálja, közben keblére öleli a migránsokat, és ugyanerre szólítja fel az államokat, két olyan szervező erőről (a kapitalizmusról és a nemzetállamokról) mond kritikát, amelyek legyőzték a globális krisztusi szereteterkölcsöt a társadalomszervezésben.

Ferenc erőtlen bírálata egy dolog. Ennél is fontosabb azonban, hogy a pápa nem tűnik észrevenni, miért az: ahhoz ugyanis, hogy a katolikus egyháznak újra ne csak szava, hanem hatóereje is lehessen spirituális kérdésekben (az emberek lelkében); hogy moralizálás helyett újra erkölcsi igazodási pont legyen, ahhoz újra e világi (politikai, gazdasági) szervezőerővé -- hatalommá -- kellene válnia, és kifejezetten nem volna szabad feloldódnia (most éppen) a szekuláris baloldali véleményközösségben mint annak szakrális nyúlványa. Mert félreértés ne essék, az emberek igénye nem csökkent a lelkük megszervezése iránt, nem csökkent a transzcendencia iránt (bizonyíték erre a sok szédelgő tan, amit a keblükre ölelnek), a világ nem vesztette el az igényt a spiritualitás iránt, csak a katolikus egyház nem tudja ezt számunkra versenyképesen megadni. Az emberek sokkal hajlamosabbak hinni a láthatatlanban, ha azt látható, potens szervezet képviseli, amely elvár, követel, feltételeket támaszt, és szervezi a világot. Isten nem halt meg, csak sok kis torz formára esett szét, mert a nagy tradíciók mögötti szervezeti rend (legelébb is a római egyház intézményrendszere és immanens kultúrája) esett szét. A lélek mögül eltűntek az izmok, mire a lélek is kétségbe esett, és már magában sem hisz.

Krisztus mondhatta, hogy az ő országa nem e világból való.  Az egyház azonban nemcsak ebben a világban van, de legalább félig ebből is való (« Corpus Christi Mysticum » intendit Ecclesiam Christi terrestrem). Ha nem tud szervezni, életeket megkötni, hierarchiát ajánlani a mai szervezőerők (a kapitalizmus és a nemzetállamok) mellett, illetve ezt az ambícióját már fel is adta, és csak moralizál, akkor nem remélheti, hogy valaha is vissza tudja szerezni az emberek számára a hitet. De ehhez a döntéshez Ferenc nem a megfelelő karakter. Ez egy akkora döntés, amelyet a katolikus egyház 1965-re a II. Vatikáni Zsinattal ad acta tett, és azóta sem hajlandó szembenézni vele. Ötven éve csak nyafog.