A magyar polgár, akinek a saját teljesítményére büszkének, erkölcsösnek, hazafinak, és adott esetben istenfélőnek kellene lennie -- de mindenképpen ilyennek vagy hasonlónak, ha hazája legjobbjait akarná követni, és még eljutnak a füléig egykori szeretett tanárai szavai, a klasszikus magyar kultúra legjobbjainak üzenetei, és hazája történelmének tanulságai -- feladta igényét a kiválóságra. Egy talán jobb sorsa hivatott pártvezér-miniszterelnök mára kocsmai színvonalúvá silányult eszméi és politizálása, egy kis pénzzel kiegészítve, elég volt számára ahhoz, hogy sutba dobja azt az életét, amelyre a gyerekei és unokái büszkék lennének. Követte vezérét, és máig kitart vele a borgőzös, hazug gondolatokban, amelyek nem precedens nélküliek ebben az országban, és rendre szégyenletes, gyakran gyilkos fordulatokat okoztak a történelmünkben. Talán a lelke mélyen még táplál valamit a hagyományos eszményeiből, de feladta, hogy azokat a nemzet érdekében győzelemre vigye. A polgári felelősségét és kiválóságát adta ezzel fel, azt, ami a saját közvetlen érdekein túlmutat. Megelégszik ezzel a politikai minőséggel -- feladta a felelősségét, tehát feladta a polgár voltát.
A magyar polgár lealacsonyodott: egy pártba tömörült a maffiózókkal és a lumpenekkel, akiktől egyformán távol áll az anyagi érdeken felüli élet, a kiegyensúlyozott, civil közösségi lét, távol áll minden, ami nem érdek és egoizmus, ami szép, és ami jó, és akik a politika sikerét a szerzés hatékonyságával mérik. A magyar polgár mára belenyugodott ennek az értékrendnek a dominanciájába, sőt odáig jutott, hogy az iskolázatlan, versenyképtelen, a rezsim szemében csak szavazóként érdekes tömegekkel együtt legitimál egy fékevesztett, polgárellenes rezsimet, amit az egykori elvei alapján már se magának, se másnak nem tudna megmagyarázni, ezért a legnagyobb gondja egy ideje, hogy megmagyarázza magának, miért is nem kell megmagyaráznia. A magyar polgár így jobb híján érdektelenséget tettet vagy direkt hazugságot is felvállal, rombolva a saját lelkét és a közösségeinek integritását is. A magyar polgár önmagát alacsonyította le Orbánnal. Megtalálta benne a magyar kultúra legnagyobb közös osztóját, és szemmel láthatóan nem érdekli, hogy ez egyre mélyebben fekszik, és maga is egyre mélyebbre süllyed vele. Az erkölcsi tartásával és szellemi igényességével együtt zárójelbe tette az önreflexió kötelességét is, holott a felelőssége önmagával, a közösségeivel, és a nemzetével szemben éppen az ellenkezője lenne: harcolni az identitásukért, amely felemel.
A polgár, aki ideálisan arról ismerszik meg, hogy többet ad bele a közösbe, mint elvesz belőle (ez a polgárság általános definíciója is), akár szellemi, akár anyagi értékteremtésről legyen szó; aki arról ismerszik meg, hogy épít és nem rombol; akinek megfontolt gondolatokat kellene táplálnia és terjesztenie, szemben az ellenőrizetlen demagógiával; aki a saját teljesítményét született tehetségének és kemény munkájának köszönheti, nem egy igazságtalan, diszfunkcionális állam korrupt és korrumpáló struktúrájának -- nos, ez a magyar polgár, félő, nincs többé, de bizonyosan legföljebb csak vegetál, nem tudja megformálni a közösségeit, nem tud kiállni magáért. Nagy többségében úgy döntött, megalkuszik. A magyar polgár feladta azt, ami volt, feladta, amivé válhatott volna, de közben egyre nehezebb helyzetbe lavírozza magát minden egyes nappal, amit Orbán égisze alatt tölt, mert egyre nehezebb lesz szembenéznie azzal, amivé lett. A mélyben pislákoló remény egyelőre valóban nem több, mint puszta remény. A magyar polgár mély válságát éljük, szégyenben.
Polgári Konzervatív Párt www.pkp.hu
