A magyar nemzet válsága tragikusan kézzel foghatóvá vált mára. Politikai közösségként legalább száz éve kudarcot kudarcra halmozunk, mert kb. akkor lezárult a legjobb szívvel is csak féloldalasnak mondható, eleve hiányos polgárosodásunk, illetve vezető társadalmi doktrínaként átvette ennek a helyét először a nacionalista sérelmi politika (amely rasszizmusba, fasizmusba, és a Holokausztba torkollott), majd további zsákutcaként a bolsevik és szocialista tervutasításos (és súlyosan deficites) modernizáció. A rendszerváltásba úgy léptünk bele, hogy egy hitelekkel kipárnázott életformát akartunk tovább édesíteni, amire se a társadalmi képességeink, se a társadalmi teljesítményünk nem jogosított fel. Csakhogy ezt valamiért elfelejtették közölni a néppel, akiknek a dolguk lett volna: a vezetőink. Sőt, a politikai osztály egyre eszeveszettebb nemzeti és szocialista demagógiával terelte a figyelmet a tényleges problémáinkról, hagyva elvégezetlenül a polgári modernizáció és a piacosítás feladatát, miközben közben lopott és ásta alá a politikai rendszerbe vetett bizalmat is. (Széky Jánossal egyetértve írom) mára odajutottunk, hogy éppen az vált bűnbakká (a piac és a liberális demokrácia), ami sosem létezett működőképes állapotban, megette a nemzeti-szocialista sérelmi kultúra reggelire, most böffenti az utolsókat rá, de a magyarok legnagyobb része -- az ország lecsúszása, elszegényedése, társadalmi és kulturális széthullása ellenére -- még mindig megvan győződve arról, hogy a nagyobb jólét és a boldogság felé a nagyobb állam, a heves vagy kevésbé heves nacionalizmus, és a verseny további deformálása és korlátozása vezet. Rettenetes helyzet.Minden társadalmi reflexünk a társadalom túlélésének ellenében dolgozik.
Hiába derült ki lépten-nyomon az utóbbi 25 évben is, amire egy érett ember vissza tud emlékezni, hogy a társadalmi és piaci folyamatokat romboló állami önkény alapvetően károsítja az egzisztenciális és a jogbiztonságot, a társadalom túlnyomó részének romlik az életminősége miatta, a magyar választók zöme mégsem tudja meghozni azt a nyilvánvalóan szükséges döntést, hogy kezdjünk el okosan lépegetni az ellenkező irányba, a szabályozott piac felé: hiszen a társadalom modernizációjával (először is jelentős oktatási és egészségügyi szemléletváltással, majd az autonómiák növelésével) együtt ez fogja visszafordítani az országot a lejtőről. Vérlázító, aljas, kretén propaganda folyik a tényleges versenyképességi tartalékaink ellen, álkérdések viszik a prímet kormány és hivatalos ellenzéke között, hozzá nem értő és erkölcstelen figurák határozzák meg a politikai napirendet. Minden nappal kettőt lépünk vissza, és a fasizálódó rezsim házi ellenzékének még mindig nincsen versenyképes programja. Egy ilyen rezsimmel szemben nem tudnak víziót nyújtani! Miért nem? Nagyon egyszerű: mert nem merik kimondani (vörösöktől rózsaszíneken és zöldeken át a barnákig) ezt a két szót: piacgazdaság és modernizáció. Nota bene, szédült hülyeségükben, hogy a Nyugat hanyatlik (LOL), már a "bizonyítékuk" is megvan az "igazságukra"!
Mi, konzervatívok, kimondjuk helyettük is e két szót, mert tudjuk, hogy csak ezek -- a szabályozott (egyensúlyi) piac és a társadalomnak a saját nacionalista reflexei ellenében történő fokozatos modernizációja -- adhatnak esélyt az egyéni szabadságnak, a felelősségnek, a tudásnak, a személyes kiválóságnak, az embert védő intézményeknek, és az autonóm közösségek kibontakozásának, mindannak, aminek védelmében a konzervativizmus létrejött -- mindennel szemben, ami az ellenfeleink vágya: az elhatalmasodó állam, a politikusok úrhatnámsága és ellenőrizetlensége, a tömegek manipulálása, és a közpénzek nyakló nélküli herdálása -- azaz egy szomorú ország garanciái. (Éljen az Über, éljenek a tiltakozó tanárok! Hajrá, polgárok!)
