Ha visszaszerezzük az igényünket a saját életünk feletti ellenőrzésre, és ennek nyomán arra, hogy az ember és az emberi élet kerüljenek a politikai középpontjába, attól kezdve minden automatikusan adódik a jó politikai rendre vonatkozóan. Ez a lehetőség egy az eddigiektől teljesen elütő politikai vízióval kecsegtet. Én egy olyan polgári Magyarországot látok a szemeim előtt, amelyben minden ember a lehető legnagyobb eséllyel tudja kiteljesíteni a benne rejlő képességeket, ennek érdekében a nemzet versenyképes oktatási, egészségügyi és jogi szolgáltatásokban részesíti, amiért cserében ő kamatoztatja a képességeit a saját, valamint a kisebb és nagyobb közösségei javára, adózik, és lehetőleg gyermeket nevel.
A konzervatív politika az ember létéről szól a politikai társadalomban. Erkölcsi rendje az igazságos egyenlőtlenségé. Aki képességei és szorgalma révén többet ér el, magasabb státusba emelkedik a társadalomban, az hadd élvezze ezt a helyzetét, ameddig a társadalom egyébként mindenkinek megadja a lehetőséget arra, hogy kiteljesítse a képességeit és a szorgalmát.
A piacon kevésbé honorált képességek – például a gyermeknevelésben, beteggondozásban, társadalmi munkában – olyan társadalmi érdekek, amelyek finanszírozása közügy, ezért világosan el kell választani egymástól a piaci és a közösségi értékek rendjét, az egyiket nem alárendelve a másiknak, ahogy az állami funkciókat is világosan meg kell határozni az egyik és a másik dolgában is. A konzervatív politika olyan tehetséggondozási és oktatási rendszerben gondolkodik, amely mindenkiben meg akarja találni a benne rejlő értékteremtő erőt, ezért a mi pártunk a jelenlegi oktatási rendszer radikális átgondolását, a költségvetésének legalább megkétszerezését, és a tanárképzés rendszerének kiemelt nemzeti ügyként való kezelését az elsődleges középtávú céljának tekinti.
Az elsődleges rövid távú célunk a gyermekéhezés azonnal felszámolása, amely kiegészül egy lényegesen alkalmasabb gyermekjóléti rendszer felállításával. Ehhez nincs mit hozzátenni, erkölcsi kötelesség és politikai ráció egyformán előírja ezeket. A gyermekjóléten túl a közösség tagjainak minimális létfenntartását és alapvető egészségügyi ellátását biztosítani ugyancsak az emberek erkölcsi létében fogant közügy. Ennek mindössze a jól megválasztott formájában lehet vita, amely az egyéni könyörülettől a közösségi/intézményi szereplőkön át az állami feladatokig ível – de teljes körű, és mindenkire kiterjed.
A lényeg, hogy a társadalom leszakadó fele – hiszen már lassan ötmillió ember él európai mércével elviselhetetlen körülmények között – újra reményre leljen, és visszakapcsolódhasson (vagy sokak esetében először kapcsolódhasson be) a társadalmi értékteremtésbe. Felhívom a figyelmet arra, hogy bár a kérdésnek megvannak a költségvetési szempontjai, ez nem egyenlő azzal, hogy a kérdés költségvetési kérdés lenne. Túl sokszor – mondhatjuk 20 éve folyamatosan – tekintjük úgy a megoldandó társadalmi problémákat, mint költségvetési kérdéseket. Ezek nem azok. Ezek erkölcsi és társadalmi kérdések. A szegénység és a cigányság ügye feszítő erkölcsi és társadalmi probléma, amelynek a kezelését csak elodázzuk azzal, ha költségvetési, vagy akár gazdaságpolitikai fejezetként tekintünk rájuk. Ahhoz képest, hogy mennyire pazarló a magyar állam – és ennek taglalásától most eltekintek – a mély társadalmi problémáink kezelése bicskanyitogató módon elnagyolt, felületes és cinikus.
