Van egy homályos, de csaknem általános, és időről időre kitörő érzés a világban azzal kapcsolatban, hogy nem jó irányba mennek a dolgok, amely legutóbb az évezredfordulóról, a dotcom lufi kidurranásától, a tőzsdeválságtól és az ikertornyok lerombolásától ered, amikor a berlini fal leomlását követő évtizedes eufória eltűnt a globalizáció fenntartható, kontrollált mélyülésével és a Nyugat irányító szerepének fenntarthatóságával kapcsolatban. Ebben következett be további minőségvesztés a közel-keleti háborúkkal és 2008-cal (mindösszesen a szabadság eszményének hitelvesztésével), és a mögöttünk hagyott évtizedben egyre mélyülő kulturális és gazdasági válságból azóta sem lábalt ki a világ egy új paradigma (vagy legalább egy új magabiztosság, hit) felmutatásával. A válság velünk van, mert már nem hiszünk se a globalizáció erkölcsi fundamentumaiban, se a gazdasági sebezhetetlenségében, se a kulturális megtermékenyítő erejében -- a világnak nincsen éltető, domináns perspektívája, amely a 90-es évtizedben még volt. Európa maga vegetál egy hibásan kialakított intézményrendszer és az egyre erősödő értékrelativizmus kettős fogságában.
A probléma ennek megfelelően erkölcsi, gazdasági és kulturális (mindent összevetve mélyen strukturális) természetű, amire Orbán Viktor egyébként helyesen érzett rá. Most annak az ideje jött el, hogy ebben az elhúzódó válságban a régi, de megtört paradigma Amerika vezetésével küzd a fennmaradásáért az újnacionalista, destruktív, autokratikus törekvésekkel -- anélkül, hogy bármelyik kiutat tudna mutatni az egyre csak rétegződő problémahalmazból, amely a kommunizmus bukása utáni bonyolult közegben épült fel. Orbán -- mint a magyar politikai elitek már ötszáz éve -- viszont helytelenül érzett rá a megoldás mibenlétére, amelyet nemhogy ő nem tud, de ebben a pillanatban még senki. Orbánnál sokkal okosabb és sokkal hatalmasabb emberek sem jutottak még közelebb a megoldáshoz (tegyük fel vannak olyanok, akik érdekeltek benne), viszont a magyar problémakezelésen egyelőre nettó veszteséget szenvedett el az ország, a társadalmat sújtó kétségtelen (kontinentális) piaci és kulturális igazságtalanságokat az állam újabbakkal tetézte a forrásokért folytatott lokális törzsi háború eredményeként.
Nekünk Európa erősítésén kellene munkálkodnunk, amely ebben a pillanatban döntően szellemi és politikai egyeztetést kívánna, akár jelentős magyar hozzájárulással, de nem a fideszes politikai kultúrára jellemző agresszióval. Orbán tévedésének megfelelően a magyar politikai élet most reprodukálja a globális tanácstalanságot és válságot. A balos (amerikai típusú) régi paradigma és a jobbos neoautokratikus destrukció ütközési zónájában vegetál az ország, miközben Európa alfelén rendszerkritikus pártok nőnek fel, Budapesten pedig a balos anarchizmus és antikapitalizmus szólít az utcára -- szintén perspektívátlanul. A Goodfrienddel szilveszterező vagy a Batthyány és egyéb körökben tenyésző cizellált, végtelenül magabiztos, ám közben semmit nem értő értelmiség -- a hagyományos magyar politikai inkompetenciába ragadt Orbánhoz hasonlóan -- szügyig gázol a magyar közéleti potentátok hagyományos hasznavehetetlenségében és elfogultságaiban.
Szomorú -- de leginkább végtelenül unalmas -- látni a világot, ahogy az egoista (nemzeti) érdekek összecsapásában fuldoklik az értelem és a jóakarat, és közben durrognak a pezsgőspalackok.
