Érdekes cikk jelent meg a Guardienen, amely ismerteti egy alapos és átfogó OECD-tanulmány eredményeit. Eszerint a libertárius piaci gondolat egyik fontos részét képező ú. "lecsorgó" hatás (hogy a gazdagok jövedelemnövekedése pozitívan érezteti hatását az alsóbb rétegek bevételein is, és ezzel a közügyet szolgálja) nem támasztható alá abban az értelemben, hogy ez hozná el az összgazdagság (GDP) lehető legnagyobb növekedését.
Az OECD tanulmány szerint a Thatcher óta mért Egyesült Királyságbeli növekedés 20%-kal is magasabb lehetett volna, ha nem nőnek annyival a jövedelemkülönbségek, amennyivel nőttek. Ez ugyan felveti a kérdést -- amit remélhetőleg a tanulmány maga megválaszol, mert egyébként az előbbi kijelentés alig értelmezhető --, hogy hol van pontosan az a pont, amelytől a jövedelemkülönbségek növekedése már biztosan nem szolgálja a közjót, és mekkora különbségnövekedésnek milyen hatása lehetett pl. az előbbi példában, de tegyük fel, koherens az érvelés. Ebben az esetben a válságból való kilábalás is jobban sikerülhet olyan országoknak, amelyek vigyáznak az elesettebbekre, és megerősítik a középosztályt (amely, szemben a mai jobbos felfogással, valahova a medián és az átlagos jövedelmek közé esik, nem pedig nagyrészt az átlag alá, mint nálunk). A cikk nem emeli ki, de tudjuk, hogy a túlzott jövedelemnivellálás sem üdvös a közjóra nézve, tehát mintha létezne egy tartomány, amelyen belül tartva a jövedelem (és vagyoni?) különbségeket az anyagi közjó (GDP) a legjobban fejlődik, és amely hatékony állammal párosulva a jólét legbiztosabb alapja lehet.
A jövedelmi egyenlőtlenség csökkentésének GDP-re gyakorolt pozitív hatása tulajdonképpen érthető. A kevés kézben koncentrálódó egységnyi jövedelem összesített (beruházás- és fogyasztás-élénkítő) hatása az a GDP-re (és még pregnánsabban az életszínvonalra) kisebb, mint a szélesebb körben elosztott ugyanakkora jövedelemé, egyrészt mert a gazdagok költésének társadalmi értéktartalma (és hatása) kisebb -- pl. a luxuscikkeken lévő lényegesen nagyobb fedezet megint csak a gazdagok jövedelmét gyarapítja, az előállításukban résztvevőké viszont nem annyival --, másrészt a növekedésben és az életszínvonal emelkedésében a fogyasztásnak végső soron fontosabb szerepe van, mint a beruházásnak. Ha nincs fogyasztás, értelmetlen beruházásra költeni, vagy ha más fogyasztja el, amit mi (olcsón) megtermelünk, akkor nem nő evidensen az életszínvonal -- ezt Matolcsy pontosan meg tudná mondani, ha akarná.
A Polgári Konzervatív Párt ugyanezen okok miatt javasolja ugyan a flat tax fenntartását (ennek a szabadpiaci elméleteket végső soron megalapozó morális okból van jelentősége, a közjó maximálása ugyanis csak az egyik vetülete a gazdasági választásainknak, és csak a balos közgazdaságtanban vált mindent elsöprő érvvé), ám egyúttal ragaszkodunk a flat tax kiegészítéséhez is: mégpedig hosszabb távú, a társadalmi (tehát nem a negyedévente vagy évente mérhető gazdasági) értékteremtés jövedelemmel való elismerésével is, ilyen pl. a szülés, a gyerekek eljuttatása az egyetemi diplomáig, vagy a piaci értéken vett, de állami kereslettel megvalósított közmunka. Ezeket a társadalomnak kell fizetnie, és jövedelemként kell megjelennie ezeknél a polgároknál. Ám a társadalmi stabilitás növekedése remélhető a szezonális, eseti vagy a kisközösségi karitatív munkateremtés növelésétől is. A szociális, munkanélküli stb. támogatások ügye ezektől külön kezelendő.
Minden megfelel a polgári konzervativizmus emberközpontúságának (akár a mindenki egyforma szabadsága flat érvényesülésével szemben is, de ezzel nem azt állítom, hogy ne lenne érzékenységünk az utóbbi erkölcsi alapjaira, és ne ismernénk el a szabadság erkölcsi alapú védelmét mint becsülendő politikai álláspontot). Azon viszont érdemes volna elgondolkodnia a kivételezett szűk rétegnek ebben az országban, hogy képes még mindig hatalomban tartani egy olyan csoportot, amelynek amellett, hogy szemérmetlenül lop, már a középosztály megerősítéséről vallott "lecsorgó" ideológiája is erősen megkérdőjelezhető, magyarán az ég egy adta világon semmilyen erkölcsi joga nincs a hatalomra. Én azért nem lennék annyira büszke egy ilyen társaságra, amely kétségtelenül rosszabb, mint bármelyik drogosé.
