Az Emberi Erőforrások Minisztériumának parlamenti államtitkára, bizonyos Rétvári szerint Magyarországon sokkal jobban működik a polgári demokrácia, mint nyolc évvel ezelőtt, és ezt semmi sem bizonyítja jobban, mint az internetadó-javaslat visszavonása a tüntetések hatására, írja az index.hu.
A polgári demokrácia a harmadik a definíciók sorában az illiberális és kereszténydemokrata után, amivel a kormánypárti propagandisták a rezsimjük meghatározása érdekében próbálkoznak, és a második a vegytiszta hazugságok sorában. Az illiberális is hazugság a maga negédes semmitmondásával, de legalább nem olyan ordas hazugság, mint a kereszténydemokrata vagy a polgári jelző, amelyekkel nemes veretet kölcsönöznének egy kizárólag romlott árut tartó szatócs rezsimnek. Amivel -- a fideszes demokrácia elé biggyesztve -- ugyanez a Rétvári nem késlekedik lejáratni a maga vélhető identitásának két tartóoszlopát, kereszténységet és polgáriságot, de mit neki Hekuba, ha ezzel is igazolhatja hűségét a felcsúti ember előtt. Vagy tán Orbánnak sem a szavai, sem a tettei nem lennének elég világosak a környezete számára? Akkor hadd súgjam meg a rétváriknak (nem mintha érdekelné őket bármi az erkölcsi világrendben): autokrácia épül, Putyin- és Erdogan-style. Se több, se kevesebb.
A kérdés leginkább mégis az, hogyan lehetséges a demokráciának az a fénytörése, hogy az udvaroncokon túl kétmillió ember továbbra is képes azt a maga javára értelmezni? Hát úgy, hogy ez valóban demokrácia abban a primitív, törzsi, háromezer évvel ezelőtti, de máig túlélő értelemben, hogy a győztesek diadalt ülnek, és bosszút állnak a veszteseken. A demokrácia eszerint nem sokban különbözik a permanens forradalmi állapottól és leszámolástól sem, ami az egyszerűbb szavazók agyában, akik bármilyen választási rendszerben vagy párt mögött többségben vannak, életük ritka, fénylő sikereként jelenik meg, amelyet ki kell élvezni újra és újra. A demokrácia feminin, konszenzuskereső értelmezése, amely a liberális demokráciának a checks and balancestől az állam alapvető semlegességén és az erős civiltársadalmon át az internet szabadságáig terjedő intézményrendszerében ölt testet, ebben az atavisztikus keretben hazug, elpusztítandó erkölcsként, megalkuvásként és az absztrakt erőktől való vereségként merülhet csak föl.
Orbán azonban abban az értelemben is hazudik (azon túl, hogy a legalantasabb emberi ösztönöket emeli ki az igazság hordozóiként, miközben azok látványosan rosszat tesznek a társadalomnak), hogy a többségi akaratot -- éppen, mivel valójában kisebbségi -- is képzi: eszközei a mindent átható propaganda, a választási szabályok folyamatos, kalkulált módosítása, a nyelv cinikus kifordítása (lásd a rétvárik beszédmódját), rablott pénz odadobása a bosszúra nevelt népnek, ellenfelei vélhető megvásárlása, a választók megfélemlítése, a "nemzeti konzultációk" stb. Magyarán valójában többsége sincs, hanem ezt is létre kell hoznia, amit könnyebben megtehet, ha már kiüresítette azt az intézményrendszert, amely ezt akadályozná. A liberális demokrácia intézményrendszerének legyilkolása tehát egyszerre engedett utat egyrészt a közvetlen demokrácia és a választók pszichés manipulációja, másrészt a többség procedurális előállítása felé. A létrejött többség mégis csupán relatív: az összes választó negyedére korlátozódik, és erősen függ a kormánynak és csatlós értelmiségének attól a baljós politikai munkájától, amely egyfelől a hivatalos ellenzék megosztására és semlegesítésére, másfelől a társadalom kontrolljára irányul.
Ez az állapot azonban kényes egyensúlyon nyugszik. Azon -- ami egy pillanatra, és vélhetően visszafordíthatatlanul megtört az internetadó elleni tüntetésekkel --, hogy az autokrácia legitimálásának előbb jelzett praktikáiban (tulajdonképpen a kontroll adagolásában) mindig megtalálható az arany középút, amellyel a hatékony hivatalos ellenzékiség partvonalon tartható, de megelőzhető a saját tábor lemorzsolódása és az új, társadalmi ellenzékiség kialakulása. Mármost az utóbbiban a hivatalos ellenzék is érdekelt, tehát ne legyen senkinek illúziója afelől, hogy a pártjai, ha érdekük úgy diktálja, ne fordulnának majd adott esetben az utca ellen.
Ami pedig a rezsim alkalmas megnevezését illeti, az a populista autokrácia. A Magyar Bálint által javasolt maffiaállam szó túl blikkfangos ahhoz, hogy szakszerűen leírja a hatalomgyakorlás teljes spektrumát, illetve azt implikálja, hogy a hatalomgyakorlás a pénzbeszedésért (egy üzleti vállalkozás érdekében) történik, holott a helyzet éppen fordított. Orbán számára már csak azért is a hatalom a legfontosabb, hogy már nem engedheti meg magának az elvesztését. Éppen ez teszi gátlástalanná és nagyon veszélyessé.
