A Fidesz -- a saját szempontjából stratégiai hibát vétve -- politikai csapdába hajszolta az országot. Olyan versenyt indított a lelkekért, amelyben féltávnál ugyan vezethet, de nem nyerhet meg, mert (1) már látszik, hogy a nemzetközi környezetben nem fog beállni az "unortodoxiát" támogató fordulat, (2) a nemzetközi szövetségi rendszerét (amelyet ellentétes érdekű országok -- Oroszország, Németország, Kína -- változó erősségű támogatása jelent) összességében csak az tartja fenn, hogy Orbánnak nincs jelenleg alternatívája a magyar közéletben, illetve (3) kimerülőben vannak a rezsim hazai szellemi és anyagi forrásai.

Ahogy korábban írtam, az államunk átláthatatlan, pazarló, túlterjeszkedő, ráadásul fokozottan korrupt is (a forráskonverzió hatékonysága rendkívül alacsony, veszteséges forráskiáramlás, folyamatosan romló pálya, eltolt beruházások és költségek mellett) -- nagy és/vagy fejletlen belső piac híján (Oroszország, Kína, Törökország, India) a növekedési lehetőségeink kizárólag az exporthoz kötődnek. A magyar gazdaságot jelenleg (1) az állami és EU-beruházások, (2) a döntően külföldi tőke feldolgozó (export) tevékenysége, és két további kisebb tényező -- (3) az energiacégektől és a bankoktól behajtott, illetve (4) a külföldről hazautalt, majd részben fogyasztásra fordított keresmények -- hajtják. Mindegyik (bevételi) forrásunk véges, vagy adminisztratív függést jelent a külföldtől (egyetlen döntéssel befagyasztható), miközben az eladósodottságunk változatlanul magas volta (a kiadási oldal is) ütőkártya egy destabilizáló támadáshoz, amelytől még mindig nincsen oka félni Orbánnak, de lehet.

Az, hogy Szijjártót a beiktatása után azonnal Washingtonba rendelték (erről a berendelésről -- és nem pedig a rezsim elfogadásáról -- tanúskodik a korábbi elnöki megnyilvánulásokat követően az őt vendégül látó helyettes államtitkár párját ritkítóan éles kirohanása a magyar kormány ellen gyakorlatilag a látogatás előestéjén) világos jele annak, hogy Orbán számára végzetesen beszűkült a mozgástér. Merkel jönni fog -- de ennek a látogatásnak sincs időpontja még, és feltehetően a további belpolitikai fejleményeken múlik. Biztosan jött helyette a gigahitel tudatában a korábbinál is nagyobb zsarolási potenciállal rendelkező Gazprom vezérigazgatója -- le is állítottuk az ukrajnai szállításokat, Orbán viszont nem sokáig lavírozhat már a siker bármilyen reményével is a két hatalmi tömb között. Az egész dolog egyébként is abszurd, ahogy elméretezte az ország nemzetközi mozgásterét. A képességeihez képest (látjuk) különösen túlfizetett Szijjártó kinevezése a hazai diplomáciatörténet mélypontja, amely ráadásul egy kritikus időpontban történt meg. Az az illúzió, hogy egy ilyen minőségű ember tőkét és változást tud hozni a magyar külpolitika hatékonyságában (miközben semmilyen eredményt nem tudott felmutatni az utóbbi négy év alatt a dedikált, keleti portfóliójában), a miniszterelnök szűkös káderállományára és a határokon túli politikai képzetlenségére enged következtetni. Kíváncsi vagyok, hogy a szervilis jobbos sajtó mikor fogja végre megengedni magának, hogy a korrupcióval és hozzá nem értéssel kísért hazai szakpolitikákat egyszer (amíg még bárkit is érdekel a véleménye) felemlegesse, netán kivesézze.

A bevezetőben jelzett politikai csapdát egyrészt a kormánypropaganda és a valóság közötti elmélyülő szakadék, másrészt a magyar társadalom tényleges versenyképességének durva, az idővel egyre visszásabbá váló kormányzati félreismerése hozta létre. A kettő együtt a társadalmi önismereten tett újabb erőszakhoz vezetett, illetve a történelmünk során felhalmozott kulturális torzulásainknak a korábbinál is hangsúlyosabb károkozást engedett meg a politikai gyakorlatban, amit a jelenlegi rezsim nem tud orvosolni, hiszen belőle él. Mit tesz Orbán? Ígérgetés cunamit indít (nézze meg mindenki, mivel telt az előző hete), miközben valójában a költségvetés kiadási oldalának megszorítását, vagyis a társadalmi kompetenciák további megterhelését készítik elő. Amiért viszont egy kormányt tartanánk, arra képtelenek. A gazdasági szerkezet további romlása (a KKV-szektor hazai és nemzetközi versenyképességének romlása minden MNB-s költekezés és gazdasági miniszteri hazudozás dacára) arra utal, hogy a nemzeti kormány az értékteremtésre való nyilvánvaló képtelensége mellett már a jegybanki tőke elherdálásával folyó látványpolitizálást is bebukja. A kormány által saját magának állított csapda egyre kevésbé ereszt, a vergődés egyre nyilvánvalóbb. Sajnos azonban a hazai ellenzéki oldalon képződött vákuum miatt ez a csapda nemcsak a kormányra, hanem az egész hazai politikai rendszerre csukódott rá: a politikum számára nincs kilépés a centrális erőtérből, ergo az ország számára sincs kilépés a vergődésből. (Ebből is látszik a minőségi politika nélkülözhetetlensége egy szabad társadalomban, hasonlóan az olajéhoz a motorban: az alternatívája a robbanás.)

Amit Orbán elért a hatalma koncentrációjában, és amit a társadalmak tényleges működéséhez és a politikai makrokörnyezethez látványosan nem értő, hatalmi mámorban tobzódó kormánypolitológusok hallatlan politikai tehetségként ünnepelnek, duplán visszaüt a szakpolitikai kártékonyságban: amellett, hogy ez objektíve egyre rémisztőbb méreteket ölt, nincs rá megfelelő reflexió sem azon az oldalon. Még ennél is veszélyesebb azonban az, amit a társadalom működésének lemerevítésében hozott: a NER egyre súlyosabb terhe alatt a társadalom alkalmazkodóképességét és hajlékonyságát egyre nagyobb eséllyel fogják felváltani előbb mikrotörések, majd ha ezek sem vezetnek sikerre, az egyre nagyobbak. De a NER számíthat arra, hogy rövidesen kármentésre kell berendezkednie -- véleményem szerint ez már meg is kezdődött. (Béndek Péter)