A gazdasági hatékonyság egyetlen legfontosabb mérőszáma, hogy milyen a felhasznált erőforrások megtérülése. Az államot azért tartjuk tipikusan rossz gazdának, mert pazarlóan bánik a forrásokkal, azaz az általa használt álló- és forgóeszközök (pénz), emberi kreativitás és információ értékteremtő képessége (=hozzáadott értéke) alacsony. Ezt a tapasztalatot a társadalmak úgy védik ki, hogy csökkentik az államok méretét (a GDP arányos elvonást) vagy/és emelik az államok hatékonyságát (a hozzáadott értékük és az önmagukra fordított költség arányát). Az előbbire a távol-keleti országok (Taiwan, Szingapúr, Dél-Korea jellemzők, átlagosan 20% alatti újraelosztással), az utóbbira tipikusan a nyugat-európai (még mindig) jóléti társadalmak.
Ami Magyarországot illeti, a mienk átláthatatlan, pazarló, nagy állam, amely ráadásul fokozottan korrupt is (a forráskonverzió hatékonysága rendkívül alacsony, veszteséges forráskiáramlás, folyamatosan romló pálya, eltolt beruházások és költségek mellett) -- nagy és/vagy fejletlen belső piac híján (Oroszország, Kína, Törökország, India) a növekedési lehetőségeink kizárólag az exporthoz kötődnek. (Az előbbi három sorból is látszik a miniszterelnök -- finoman szólva -- mélységes tájékozatlansága a példaadó rezsimek kiszemelésében, illetve képtelensége arra, hogy szembenézzen a reális helyzetünkkel.) A magyar gazdaságot jelenleg (1) az állami és EU-beruházások, (2) a döntően külföldi tőke feldolgozó (export) tevékenysége, és két további kisebb tényező -- (3) az energiacégektől és a bankoktól behajtott, illetve (4) a külföldről hazautalt, majd részben fogyasztásra fordított keresmények -- hajtják.
A magyar állam a magyar gazdaság parazitája, minden ellenkező híreszteléssel szemben a magyar társadalom versenyképességének legnagyobb tehertétele, az államot a saját patrimóniumának tekintő politikai osztály kártékonysága a párját ritkítja a civilizált világban.
