Egy politikai közösség már nem tudja továbbtolni a felelősséget. Nincs az az objektív körülmény, az a szorító szükséglet és kényszerpálya, nincs az a történelmi meghatározottság, hitrendszer, kulturális adottság, és főleg nincs az a politikai helyzet, ami felmentené a politikai közösséget az alól a felelőssége alól, amit a jelenével (az élőkkel) és a jövőjével (a még meg nem született tagjaival) szemben visel.

Egy politikai közösség szuverenitása éppen ezért jogot és kötelezettséget is teremt. Jogot arra, hogy maga döntsön a sorsa felől, és kötelezettséget arra vonatkozóan, hogy éljen ezzel a jogával. A politikai közösség minden egyes napja döntés arról, hogy miként él ezzel a jogával. A döntéseiben ott van önmaga, önmagáról alkotott képe, önmaga minősítése. Döntései döntések magáról a közösségről, annak bátorságáról, önismeretéről, értelméről, integritásáról. A szembenézés nem úszható meg. A döntések hiánya vagy a nem-döntés is minősít. A politikai közösség felelőssége önmagával szemben korlátlan, abszolút, kikerülhetetlen és megfellebbezhetetlen, akkor is, ha a döntései aktuálisan arról tanúskodnak, hogy öntudatos közösségként még nem, legfeljebb a közösség lehetőségeként vagy kereteként, kvázi-közösségként, vagy emberek együttéléseként létezik csak. Mert amíg ez a kvázi-közösség nyilvánvalóan nem adja fel az igényét arra, hogy közösséggé váljon, addig folyamatosan szembesülnie kell önmaga eszményével, és azzal, ami elválasztja attól, amivé megfelelő döntésekkel válhatna.

Ezért olyan világos egy politikai közösség állapota a nap bármely szakában, egy év bármely hetében. Mert a szuverenitás árulkodó. Hatalom és teher. Amikor a magyar politikai közösség megpróbál lemondani a szuverenitásáról, és ennek érdekében a legkülönfélébb trükköket és önigazolást, okosságok és mély látszattanulságok egész légióit veti be, a szuverenitásától persze egy hajszálnyival sem sikerül elszakadnia, annál inkább rombolja viszont az önképét, az integritását, önmaga minőségét. Ebből a gesztusból csak az válik nyilvánvalóvá, hogy nem ismeri a felelősségét önmagával szemben. Mit is állítok, miben is áll ez a felelősség? Azt állítom, hogy a politikai közösség nem mondhat le arról az igényéről, hogy megtalálja a neki legmegfelelőbb, az egész politikai közösségre nézve optimális önszervezési és kulturális formáját, és ameddig teljes bizonyossággal nem találta meg, addig folyamatosan és tudatosan keresnie kell azt, de mivel – a folyamatosan változó környezet miatt -- megtalálni nem, csak folyamatosan megközelíteni tudja, ez a keresés jó esetben sosem szűnik meg. Ha néhány tagja azzal áltatja is a közösséget, hogy egyszer és mindenkorra rátalált a megfelelő formára (és ennek megfelelően beláthatatlan időre igyekszik is berendezkedni), de az optimizmusát (vagy cinizmusát) nem igazolja vissza se a közösség állapota, se az önértékelése, se belső folyamatai, röviden, a békéje, akkor a politikai közösségnek tudnia kell, hogy az a néhány hazudik, és a céljuk nem a politikai közösség önazonosságának elősegítése, hanem ellenkezőleg, a meghasonlottság és az önértékelési zavarok kóros állapotának fenntartása valamilyen baljós cél érdekében.

A politikai közösség felelőssége önmagával szemben legelsősorban abban az eszményben fejeződik ki, amelyet egy ilyen optimális önszerveződési és kulturális forma keresése jelent (tehát maga a keresés ez az eszmény), amelyben a kíváncsiságnak, a toleranciának, az önreflexiónak és a tanulási vágynak egyaránt szerepe van. A megfelelő önszerveződési és kulturális forma utáni vágy és az ennek megfelelő élet minden sikerre predesztinált politikai közösség eltéveszthetetlen ismertetőjegye. Ez a kíváncsiság hajtotta a Nyugatot a tudományos és földrajzi felfedezésekben, és máig ez adja minden sikeres nemzeti közösség önbecsülésének alapját is. Az a politikai közösség, amelyik nem kíváncsi végtelenül és szenvedélyesen a saját sorsára és lehetőségeire (mint fájó módon, jelenleg a magyar), az óhatatlanul alig várja, hogy megpróbálhassa valakinek (például a politikai vezetőinek) átadni a felelősséget önmaga fölött. Ezzel azonban – még egyszer – a szuverenitásától nem tud megszabadulni, csak az integritásától. Kevés nyilvánvalóbb jegye van egy politikai rezsim káros voltának, mint az, ha a propagandája a kíváncsiság ellenében, azt letörendő működik -- ha azzal kecsegteti a politikai közösséget, hogy megtalálta a számára optimális önszerveződési és kulturális formát, miközben a közösségen belüli széthúzás és marakodás ennek látványosan ellentmond. Nyugodtak lehetünk afelől, ha valóban a közelébe kerülünk ennek a célnak, akkor azt észre fogjuk venni magunkon. De egyelőre még nagyon távol vagyunk tőle.

A politikai közösség igénye a szuverenitásra és a neki megfelelő önszerveződési forma keresésére (amelyen belül valódi közösséggé válhat, amelyben a felelősség eltolása és a szabadság feladása fel sem merül) maga után vonja, hogy a közösség folyamatosan adhat és visszavehet jogokat, felhatalmazhat és visszavonhat felhatalmazást attól függően, hogy optimálisnak tartja-e ezeket a beláthatóan legmegfelelőbb önszerveződési formája szempontjából. Ez a szuverén joga (és kötelezettsége) alapvetően meghatározza a legfontosabb eszközének, az államnak, a cselekvési jogosultságát és legitimációját. Az állam nem több mint puszta eszköz, a társadalom eszköze az önszervezése útján. Ha a képviselői ezt elfelejtik, öncélnak, vagy -- mint mostanság -- privát céljaik eszközének tekintik, a diktatúrát honosítják meg.